Hy darlings! ♥ \m/

Tudooom, szinte mindenki erre várt, mert Ti, olvasók tudjátok, mennyire szeretem ezt a zenekart, és mennyit kellett várnom, hogy végre ismét a színpadon láthassam őket, még ha csak rövid műsorral is jöttek. Bár ahogy hallottam eddig, a Bleeding the Stars egész jó kritikákat kapott, szóval talán van még remény. Nekem egy A38 is elég, nem kell Dürer meg ilyesmi, értitek. Na de, vissza az alapokhoz.

Úgy terveztem, hogy azért nem ártana legalább 4-kor elindulni, mert azért mégiscsak szerettem volna első sorban állni, és eldöntöttem, hogy kerüljön amibe kerül, én bizony nem engedek magam elé senkit, magam mellé még inkább. Plusz, kb. én voltam az egyedüli, aki miattuk ment, nem is a főzenekar miatt (lehet megdobálni, nem érdekel).
Szóval, eleve fél órával később indultam, de olyan szépen ki lettem festve, hogy magamon is meglepődtem. Mondjuk a képeket utólag visszanézve túl sötét lett a szemöldököm, de ez már csak az én problémám.
Az útvonallal is tisztában voltam, bár egy pici félsz volt bennem, mert már sötétedett, mire elindultam, és sötét volt, mikor leszálltam a villamosról, de csodák csodájára, odataláltam, pedig nagyon jó szokásom Budán eltévedni. Ez egy égi jel volt.

Szóval odaértem, négyen álltak előttem, ebből az egyik lányt volt szerencsém korábbról ismerni, mert még ő hívott meg a magyar Powerwolf csoportba, úgyhogy legalább találkozhattam vele (is) személyesen. Aztán később megérkeztek az ismerőseim is, bár én kapunyitástól este 8-ig a pillangókat kergettem a gyomromban. Most nem volt ott az a szerencsétlen két hangfal, ami amúgy roncsolja az összképet rendesen, úgyhogy megpróbáltam mikrofonnal szemben leparkolni, ami sikerült is. Ott álltam szemben a mikrofonnal, és vártam.
Ami meglepő volt, hogy már kint volt a számlista, amit egy elég magas sráccal le is fotóztattam magamnak, mert volt egy kisördög a vállamon, ami azt mondta, hogy nem fogom megszerezni, így legalább tudtam, mire számíthattam.
De hogy mi volt a koncerten, arra azonban egyáltalán nem.

Jöttek szépen sorban felfelé. Itt nem volt olyan érzésem, hogy ott halok meg (amúgy de), de először kellett pár pillanat, amíg visszaszoktattam a fülem a korábbi dalokhoz, mert szinte alig nyúltam a régiekhez.
Viszont, amilyen energiabombával találkoztam én Julian személyében, azt szavakkal elmondani nem tudom. Régen láttam ennyire energikus előadót, aki minden négyzetcentit bejár a színpadon, és nem fél a tömegbe se nyúlni, nemhogy levegőnek venni, és csak úgy a szemközti falnak énekelni. Jó, mindenki előadás módja más és más, de az ő előadásmódja így élőben ezerszer jobban átjött, mint videókon és képeken. Először sokáig azt se tudtam, hova nézzek, mert jobban pörgött, mint egy Duracell-nyúl, de ez nem rontott az est fényén, sőt.
Egyet viszont sajnáltam, hogy Oliver nem volt ott este. Sőt, a következő két állomáson se. Se 2014-ben, se 2019-ben nem sikerült vele találkoznom ; – ; 2020-ban azért nem ártana, a fél vesémet is odaadom, ha kell. Jó, viszont ne legyek telhetetlen, mert nem kisebb ember volt jelen, mint Tony, akit nem tudtam 2014-ben elkapni, mert elrohant a müzlijével. Mondjuk, akkor még meg se kérdeztem az akkori tagokat, hogy mi lenne ha, szóval ott én rontottam el istenesen a dolgot, mindegy.

Számlistát kaptok majd alább, viszont most mesélek a kedvenc élményeimről (igen, listát kaptok):
» Az Again It’s Over alatt kezdett el Julian lefelé nyúlkálni, addig maximum kitartotta a mikrofont, de olyan hihetetlen dolog történt, amit álmaimban sem reméltem, nemhogy máshol: lenyúlt a tömegbe, aztán kinek a kezét kapta el elsőre? Na kiét? Naná, az enyémet. Igen, akkor volt egy kisebb hiperventillációm, de túléltem, hiszen itt vagyok. Az a néhány másodperc felejthetetlen egy élmény marad, és pont mára sikerült megtalálnom, mert egy mögöttem álló srác lefotózta.

» Ugyanúgy ennél a dalnál (vagy a My Velvet Little Darkness alatt) én is kaptam mikrofonzsinórt a nyakam köré, úgyhogy azt hiszem, hivatalosan is tényleg le lett adva Julian számára némi energiám.
» Valamelyik dal alatt sikerült Tony-nak úgy rám néznie, hogy rám is mosolygott. Talán felismert 2014-ből, nem tudom, de megjegyzem, ugyanaz a felsője volt, mint nekem, csak levágta az ujjait. Most na, a Mother of Doom az egy ritka jó dal, és egy ritka jó mintájú póló is.
» Ilker koncert végén legalább háromszor mondta, hogy ne legyek szomorú. Hogy lehettem volna szomorú, mikor éppen hetedik mennyországomban voltam? Az arcberendezésem olyan, mintha mindig valami bajom lenne, nem voltam én szomorú. Talán csak előre voltam fáradt a háromnapi melótól.
» Mikor eszembe jutott, hogy nálam van egy csudálatos számlista, miért is ne íratnám alá a srácokkal, bár csak egyedül Julian kérdezte meg, hogy hívnak, először kihagyta a D betűt a nevemből xD. Nem baj, akkor is aranyos egy gyerek volt, és full lazán megengedte, hogy megöleljem. Bezzeg mikor koncerten ott állt a kordonon, konkrétan előttem, nem volt bátorságom megölelni… tudjátok, magánszféra az magánszféra, nem taperolok le addig senkit, amíg nem engedi. Meg Dominik azzal viccelődött, hogy van neki egy számlistája, ami igazából az enyém. De olyan édes volt, hogy na ♥.
» Kicsit dobtam egy hátast, mikor megláttam, hogy milyen ritka kevés merch volt számukra kirakva. Oké, bakelit meg CD az még oké (de az is Antiadore-ig visszamenőleg), de a póló az azért… jó, ismerem azt a boltot, ami eredeti pólót ugyanennyiért ad, nem is azzal van baj, de nem volt nálam elég. Azóta mondjuk van tervem, hogy miket csináltatnék, és lehet, meg is fogom. Igaz, hogy majd megb…nak a jogdíjak miatt, de hé, 1-1 darab még nem számít jogdíjcsalásnak!

Hogy mit sikerült elérnem?
» váltottam velük pár szót
» megemlítettem ezt a kis lapot
» sikerült egy kis álmot megvalósítanom, mert ugyan találkoztam Tony-val, Oliverrel nem, így már tulajdonképpen csak a Schmid-tesók hiányoznak. Ebből tudjuk, hogy lehetetlennel egyenlő Christopherrel találkozni, de legalább a bátyját hadd kapjam el csak egy kép erejéig, lécci ; – ; szóval, van teljes zenekaros fotóm, meg külön-külön a tagokkal is. És mindezt úgy, hogy ingyen tették, nem kértek el lóvét érte. Szerelembanda♥♥♥
#silppinaction #stillasadlyindependentpromoter #idontbelievethatnight #theywillforevermyfaveband

Számlista, mert csak:

A kitakart dal egyébként a Remembrance Song lett volna.

2019 » 2019.11.12. Lacrimas Profundere @ Barba Negra Music Club

Oké, írok azért valamicskét a 69 Eyesról is, mert bár július közepéig úgy volt, hogy 60%, hogy megint megnézem őket, azon a napon eldöntetett, hogy őket is már akkor. Viszont én hülye elkövettem azt a hibát, hogy kimentem az első sorból a koncert végén, otthagyva a helyem, mert azt hittem, előbb kijönnek a srácok, de mindegy már. Valamennyire azért nem volt olyan katarzisos élményem, hiába talál be egy-két dal (pl. a Wasting the Dawnt végig vettem telefonnal, és a Lost Boys elejét is). Valahogy nekem a West End nem jött be annyira, mint a korábbi lemezeik, így néhány dal nem volt ismerős, de nem is találom olyan nagy bajnak. Viszont jó volt látni, hogy legalább ők is élnek, jól megvannak, még ha valahogy kezdem távolinak érezni őket.

Számlistát nem szereztem, mert már előre tudtam a szervezők jóvoltából, így meglepetés egyedül a WtD miatt történt, de tessék:
01. Two Horns Up
02. Never Say Die
03. Black Orchid
04. Perfect Skin
05. Betty Blue
06. Borderline
07. Hell Has No Mercy
08. Crashing High
09. The Chair
10. Cheyenna
11. Wasting the Dawn
12. 27 & Done
13. Feel Berlin
14. Brandon Lee
—
15. Framed in Blood
16. Dance d’Amour
17. Lost Boys

2019 » 2019.11.12. The 69 Eyes @ Barba Negra Music Club

Részemről nagy öröm volt végre látni a csapatot, mert legutoljára 2012 novemberében volt szerencsém Roadon megőrülni, így megvolt a nagy vízválasztó.
Meggyőztek, hogy járjak még mindig? Naná.
Ott kell lennem legalább a pesti bulikon? Naná.

Viszonylag átlagosan telt az indulás, viszont egy dolog közbeszólt, öcsém nálunk ebédelt, így vele indultam el, majd szedtem össze az emberkéimet, akikkel szórakozni vonulok. Akkor még úgy volt, hogy nem kap el az eső, nem kell izgulni, meg ha lesz is, átvonulós lesz.
A nagy ló…kit.
Előzenekar nem volt, így volt időnk beszélgetni, és kb. pont a kezdés előtt pár perccel gondolta úgy az időjárás, hogy próbára teszi az embereket, így valóban ez lett A bátrak éjszakája, mert elég sokan benyomultunk az első sorba, mert első sorban lenni menő dolog, és az egész kétórás koncert alatt zuhogott az eső.
Meglepő módon azonban az eső inkább a vége felé kezdett el zavarni, mert addigra mindenki Spongyabobot játszott, annyira eláztunk, és bizony, fáztunk is (a Track meg ugye a Duna mellett van, ne csodálkozzunk rajta). Ennyit arról, hogy este megyünk ivókúrára… na, majd legközelebb.

Összességében nagyon jó volt látni a srácokat ennyi év után. Még a ’pincés időszakomban volt alkalmam jobban megismerkedni a munkásságukkal bővebben (az első két lemezig nem jutottam túl gyakran, de elmondhatom magamról mára, hogy ismerem azokat is), szereztem kettő pólót is (felvarrót még mindig nem, de majd nemsokára), így aztán fel is avattam a csodaszép 3D hatású cukorkoponyás mintát. Jól bírta az esőt srácok.
Szeretem magam koncerteken elengedni, most ez sajnos az isteni áldás miatt nem jött össze. Meg én barom sikeresen elsírtam magam a Világcsavargón, ami nem meglepő szerintem, hiszen ez az egyik daluk, ami kegyetlen közel áll hozzám. Egyedül a medley-knél vontam fel a szemöldököm, mert általában nem rajongok értük, de ez még a srácoknak is sikerült, hogy velük kivételt tegyek. Igaz, hogy szerettem volna végighallgatni egyben a 135 sebet, de nem teljesülhet minden kívánságom. Így is egymás után volt a Húzom a kardot és a M.A.T.T., ne legyek telhetetlen :D.

Koncert után mindenki menekült haza, vagy száraz helyre, én meg kicsit vártam kísérőmmel, és sikeresen megszereztem ezt a csudálatos számlistát. Most nem gépelem át. Lássátok ti is, mennyire elázott a cucli.

Galéria tovább alább látható. Van egy képem, amire nagyon büszke vagyok, és ezt külön ki is kell emelnem. Valamiért olyan… különleges. És semmit se használtam egy mobilon kívül.

2019 » 2019.09.07. Road @ Barba Negra Track

Hogy megyek-e még Roadra? Naná. Remélem legközelebb kiengedhetem az állatot, mert már komolyan vágyok arra, hogy egy wall of death-en részt vehessek.

Kezdjük ott a regélést, hogy éppen belevetültem a Mindhunter nevű sorozatba, és hajnali 2-ig azt néztem. Meg volt beszélve, hogy találkozom barátnőmmel a Népligetnél, hogy átvehessem tőle a jegyem… mi volt a gond? Elaludtam.
Negyed 11-kor úgy hívott, hogy mi az isten van velem (gondolta ő), én meg úgy vettem fel, mint akit agyonöntöttek hideg vízzel. Kávé minden nélkül mentem, és mindenki élve maradt.
(Új olvasóknak, kávé nélkül agresszív zombi vagyok).

Jegy megszerezve, hazajöttem, tettem-vettem, elkezdtem készülődni. Alakul egyébként a battle jacketem, de majd ha kész lesz, akkor mutatom meg, még kell rá egy pár felvarró. Na mindegy.
Odaértem, sehol senki. Fél órát vártam a szokásos baráti körömre (és a barátnőmékre), aztán szokás szerint beálltam az első sorba, mert hova mehetnék más hova?

Sokadik Depi-koncert beszámolómhoz értünk, de nem is az utolsók egyike ;). Régóta vártam, hogy teljesüljön egy álmom, miszerint évente kétszer látom Magyarország számomra legjobb magyar metal bandáját, és ez a tudat csak a kapunyitás alatti percekben jutott el az agyondolgoztatott agyamig.

Nagy elvárásaim nem voltak, mindössze első soros akartam lenni, ami sikerült is, így ötödjére nem zavart senki. Most kivételen Zoli elé parkoltam le kis csapatunkat, és elkövettem azt a hibát, hogy a hely ismeretének hiánya miatt egy hangfal rontotta az összképet. Bármikor is menjek oda, soha többé bal vagy jobb oldal, csak és kizárólag mikrofonnal szembe. Ezt így elkönyveltem magamnak.

(A képet köszönöm a Depi Facebook oldalának – ez annyira jó, hogy kellett ide, na.)

Akkora melodeath mérgezést kaptam, hogy atyaúristen. De ez kellett nekem, ez volt a szülinapom Viki barátnőmtől, úgyhogy paljon kiitoksia / danke schön még egyszer!

Én hülye kapunyitásra értem oda, még akkor is, ha egy órával előbb elkéredzkedtem a melóhelyemről. Legközelebb ilyen nem lesz. Sokkal közelebb van tőlünk a Dürer, mint itthonról, na mindegy. Akkor kaptam kézhez a Depresszió jegyem, úgyhogy bocsi, dec. 22-én nem vagyok hajlandó máshova menni munkán kívül.
Bent letettük ruhákat, megkaptuk karszalagot, ééés megláttam a merchstandot. Árakat nézve nem volt vészes, mint egy jobb minőségű póló nálunk, de aztán jött a meglepi: kaptam egy Nothgard pólót. A beszámoló végén látni is, melyiket választottam. Fontosnak véltem, hogy rajta legyen a pesti dátum, hiszen ez volt a második alkalom, amikor Budapesten voltak. Plusz, nekem ez a nap azért is volt fontos, mert négy éve, pont ugyanúgy a Dürerben láttam a Lacrimast, úgyhogy abban a pólóban is mentem.

Szerintem nem csinálok abból már titkot, hogyha augusztus, akkor nekem bizony Depressziós a hónapom :). Ez most is így volt, csak nem volt rá alkalmam, hogy komolyan elgondolkodjak ezen. Aztán Viki barátnőm meghívott, így aztán alig hittem el, hogy két év után megint látni fogom Magyarország – szerintem – legjobb metal bandáját.

Indulás most másképp alakult, tombolt a hőség (miért is ne?). Ajándékba kaptam egy Egyensúlyos pólót, így abba mentem a Válaszok utános helyett. Nem vittünk sok mindent, mert bakker, vigyázni kell, koncerten el lehet hagyni bármit (mint a fekete tőrös nyakláncom).
Elsőként értünk oda, alig voltak emberek. 17 óra után kezdtek szállingózni, aztán lassan érkeztek a fiúk.

Kapunyitás után automatikusan rohantam az első sorba, így szokás szerint Feri meg Ádám közti területet kaptam ki, de nekem az tökéletes. Az előzenekarokról addig nem hallottam semmit (tudom, nagy hiba), de komolyan mondom, mind a kettő meggyőzött!

Bizony, néha nekem is kell egy kis bulika, csakhogy ne foglalkozzak azzal, hogy mi van itthon. Mondjuk baromi vicces történet alakult ki belőle.

Elindulok időben, ahogy számoltam, hogy tökre odaérek Népligethez. Áh, dehogy! Ne várjam, hogy az úgy megy, ahogy én akarom! Fogta magát a metró, és meghalt a Nagyvárad térnél. Én meg ott ülök, hogy most úristen, bassza meg, elkések, nem várnak meg, nem fogok odaérni, mert 2 éve jártam a BP Parkban utoljára, a telefonom előzőleg egy-két nappal „véletlenül” megúsztattam a fürdőkádban… szóval igen, éppen tök jó volt. Háromszor mondták be, hogy rövidesen megyünk tovább, addig türelmet kérek. Előttem ült egy csaj, és az meg szentségelt, hogy kinyírja az anyja, ha nem ér haza 10 percen belül, merthogy házisárkány, mellettem egy apuka már azon izélt, hogy kimegy, és megtolja a metrót, mert biztos kisiklott az egyik kereke, a 4-5-6 éves kisfia ott röhögött. Mondjuk én is, de nagyon nehéz volt megállni, hogy ezt senki se lássa…

Na de, mire felértem, közli egy bkv-s, hogy mehetünk vissza, elvontatták a rossz járatot. Nesze neked orosz metró, meg 10 ezres bérlet, a legtöbb jármű széteshet alattad… de mindegy, odaérek. Már mondtam ennek a jóasszonynak, hogy szar a metró, így is csak 10 percet késtem. Utálok késni! >.<

A végén egy tök cuki kis baráti társaság alakult ki, elvoltunk mindenkivel, aztán bementünk. Egész végig azon izéltem, hogy el ne hagyjam a jegyem, mert kb. senki sem hiszi el, hogy én Paddyra mentem, mert senki se nézi ki belőlem, hogy az ő zenéjük az nekem bejövős. De hát vannak nekem cuki kis barátosnőim, akik ajánlgatnak nekem zenét, és Paddyék is abba a ritka esetbe tartoznak, hogy már elsőre zenével, hanggal, mindennel együtt megfogtak, így jövő héten velük fogtok találkozni az Amy Loves Metal rovatban, minden tervem ellenére.

Egyetlen egy dolog nem tetszett csak, hogy baromi messze voltunk a színpadtól, sok magas ember beállt elém, és mivel nem bakancsban mentem, mert eladósorba tettem Sanyit meg Manyit, ezért még magasabb sem voltam. Valamelyik előttem levő még jól is rá is ugrott a jobb lábfejemre, hogy az fáj a mai napig is. Anya úgyis mindig vicceskedve mondja, hogy most már átérzem a fájdalmait… jó, de nekem nem tört el a csont, csak kurvára fáj :D.

Számlistát nem írtam (mivel bakker, légmemóriával?! ._.), de az összes kedvencem volt. Óriási buli volt, és nagyon remélem, hamar megyünk megint, mert nekem ez baromira nem volt elég. Az előzenekarokat meg se néztük, ők valahogy nem nyűgőztek le engem, de a többieket sem. 

Drága jó Margitom ezt mutatta elsőnek, ez volt a tipikus love at first hear:

Szóval ja, bármikor bárhogy bárhol kapható vagyok Paddy koncertre. Mert ez egy istentelenül überkirály zseniális buli volt! *-*