2020. 01. 30.     Amy     0 comments

    Lacrimas Profundere, Videos, YouTube-kalandjaim

Tavaly augusztusban volt utoljára ilyen csodás zenei montázs, amiben kivételesen a magyar metal/rock zenei élet nagyjait pakoltam össze (nagyjából). A mostaninak is igazából csak januárról kellene szólnia, de mivel volt egy negyedéves kimaradás, szeptembertől januárig válogattam.

Lacrimas Profundere: I Knew and Will Forever Know

Nem volt váratlan az érkezése, mert még a tavaly év végi turnén volt szerencsém értesülni, hogy ebből videó lesz, csak arra nem számoltunk, hogy január elejéig kell rá várni. Magát a dalt szeretem, de őszinte leszek: én nem ilyen videót készítettem volna rá. Persze, vannak benne jó pillanatok, amik megérnének egy screenshotot, de akkor ugrik az egész varázsa.
Mivel van benne valami kezdetszerű érzés (és ha már A Sleeping Throne olyan lezárásszerű érzést kelt), én kapásból nem egy koncerthelyszínen forgattam volna (alacsony költségvetés, pls).
De azért még mindig maximális imádás mind a lemez, mind a zenekar, de tudtok ti ennél jobbat is ♥ ^^

Teljes bejegyzés

Zene – Lacrimas Profundere: A Summer's End
2020. 01. 17.     Amy     0 comments

    Cikkeim, Lacrimas Profundere, Metal is Religion

Hy darlings! ♥ \m/
Tavaly is született egy ilyen poszt, ezúttal is készül egy, igaz, picivel később, mint az előző évi, de jobb később, mint soha ;) Mit is kell tudni zene terén 2019-ről? Egy előadó kegyetlenül elhúzott az élvonalba, és nem kell találgatni, hogy melyik lesz az, és melyik albumával tarolt.

– Megdöntöttem a tavaly előtti rekordomat, mert 12883 dalt hallgattam, ami 48%-os javulást mutatott 2018-hoz képest.
– Naponta átlagosan 35 dalt hallgattam, és ez 31 nap 8 órát tesz ki.
– Előadók közül abszolút aranyérmes lett a Lacrimas Profundere – ezen nem lehet igazából meglepődni. Mondtam, hogyha új lemezük van, semmi más sem tud ezen változtatni. 7067 alkalom, csodaszép szám. Ezzel második helyre szorult a tavalyi abszolút első Schwarzer Engel, sajnos 1968 alkalommal, de Dave már jelezte a közönségnek, hogy 2020 őszén/telén új albumot ad ki, amit nyáron egy EP-vel előztet meg, úgyhogy van esély, hogy javítson a tavalyi eredményein. Bronzérmes helyen megint a Depresszió végzett, 619 alkalommal, ami viszont veszélyesen kevés, pedig Feriék is új albumot adtak ki, és három alkalommal voltam koncerten…
– A leghallgatottabb album – dobpergést kérek – a Bleeding the Stars lett 5771 alkalommal forgott. Utána jött megmaradt második helyezettként az In Brennenden Himmeln Dave-től, és ő is hozta a harmadik helyet az Imperium I. albumával. Az előbbi 501, míg az utóbbi 454 alkalommal forgott.
– Mondanom se kell, hogy a Lacrimas letarolta a listát a leghallgatottabb dalok közül is. Az első 16 helyett a Bleeding the Stars dalai foglalják, azok közül is kiemelkedik a Mother of Doom, 427 alkalommal. A tavalyi abszolút első Ritt der Toten most csak a 17. helyig jutott, ő is szegény 47 alkalommal.
– Átlagosan este 9 és 10 közé csúszott a zenehallgatási rátám.
– Vasárnap helyett most szombatonként hallgattam a legtöbb zenét.
– Műfajilag az alábbi öt került be a mezőnybe: gothic doom metal, doom metal, Best of 2019, Gothic Rock, Metal.
– Huzamosabb ideig 24 napon keresztül hallgattam zenét (2019. július 28. és augusztus 20-a között). Ekkortájt sikerült „elengednem” a Bleeding-et, hogy a Depresszióra hangolódjak.
– Megdöntöttem a tavalyi rekordomat, ugyanis míg 2018. november 18-án 184 dalt hallgattam, 2019. szeptember 8-án 229-et, 45-tel többet.

– Az On Repeat kategóriában változatosság kedvéért megint a Lacrimas győzött, mint 2018-ban. 2019. augusztus 14-én őket hallgattam a legtöbbször, 240 alkalommal, ugyanezen a napon a Bleeding the Stars ment 240 alkalommal. 2019. szeptember 8-án pedig a Mother of Doom forgott, 22 alkalommal.

A Lacrimas Profundere volt az év zenekara? Naná!

2019. 11. 17.     Amy     5 comments

    Koncertbeszámolók, Lacrimas Profundere

Hy darlings! ♥ \m/

Tudooom, szinte mindenki erre várt, mert Ti, olvasók tudjátok, mennyire szeretem ezt a zenekart, és mennyit kellett várnom, hogy végre ismét a színpadon láthassam őket, még ha csak rövid műsorral is jöttek. Bár ahogy hallottam eddig, a Bleeding the Stars egész jó kritikákat kapott, szóval talán van még remény. Nekem egy A38 is elég, nem kell Dürer meg ilyesmi, értitek. Na de, vissza az alapokhoz.

Úgy terveztem, hogy azért nem ártana legalább 4-kor elindulni, mert azért mégiscsak szerettem volna első sorban állni, és eldöntöttem, hogy kerüljön amibe kerül, én bizony nem engedek magam elé senkit, magam mellé még inkább. Plusz, kb. én voltam az egyedüli, aki miattuk ment, nem is a főzenekar miatt (lehet megdobálni, nem érdekel).
Szóval, eleve fél órával később indultam, de olyan szépen ki lettem festve, hogy magamon is meglepődtem. Mondjuk a képeket utólag visszanézve túl sötét lett a szemöldököm, de ez már csak az én problémám.
Az útvonallal is tisztában voltam, bár egy pici félsz volt bennem, mert már sötétedett, mire elindultam, és sötét volt, mikor leszálltam a villamosról, de csodák csodájára, odataláltam, pedig nagyon jó szokásom Budán eltévedni. Ez egy égi jel volt.

Szóval odaértem, négyen álltak előttem, ebből az egyik lányt volt szerencsém korábbról ismerni, mert még ő hívott meg a magyar Powerwolf csoportba, úgyhogy legalább találkozhattam vele (is) személyesen. Aztán később megérkeztek az ismerőseim is, bár én kapunyitástól este 8-ig a pillangókat kergettem a gyomromban. Most nem volt ott az a szerencsétlen két hangfal, ami amúgy roncsolja az összképet rendesen, úgyhogy megpróbáltam mikrofonnal szemben leparkolni, ami sikerült is. Ott álltam szemben a mikrofonnal, és vártam.
Ami meglepő volt, hogy már kint volt a számlista, amit egy elég magas sráccal le is fotóztattam magamnak, mert volt egy kisördög a vállamon, ami azt mondta, hogy nem fogom megszerezni, így legalább tudtam, mire számíthattam.
De hogy mi volt a koncerten, arra azonban egyáltalán nem.

Jöttek szépen sorban felfelé. Itt nem volt olyan érzésem, hogy ott halok meg (amúgy de), de először kellett pár pillanat, amíg visszaszoktattam a fülem a korábbi dalokhoz, mert szinte alig nyúltam a régiekhez.
Viszont, amilyen energiabombával találkoztam én Julian személyében, azt szavakkal elmondani nem tudom. Régen láttam ennyire energikus előadót, aki minden négyzetcentit bejár a színpadon, és nem fél a tömegbe se nyúlni, nemhogy levegőnek venni, és csak úgy a szemközti falnak énekelni. Jó, mindenki előadás módja más és más, de az ő előadásmódja így élőben ezerszer jobban átjött, mint videókon és képeken. Először sokáig azt se tudtam, hova nézzek, mert jobban pörgött, mint egy Duracell-nyúl, de ez nem rontott az est fényén, sőt.
Egyet viszont sajnáltam, hogy Oliver nem volt ott este. Sőt, a következő két állomáson se. Se 2014-ben, se 2019-ben nem sikerült vele találkoznom ; – ; 2020-ban azért nem ártana, a fél vesémet is odaadom, ha kell. Jó, viszont ne legyek telhetetlen, mert nem kisebb ember volt jelen, mint Tony, akit nem tudtam 2014-ben elkapni, mert elrohant a müzlijével. Mondjuk, akkor még meg se kérdeztem az akkori tagokat, hogy mi lenne ha, szóval ott én rontottam el istenesen a dolgot, mindegy.

Számlistát kaptok majd alább, viszont most mesélek a kedvenc élményeimről (igen, listát kaptok):
» Az Again It’s Over alatt kezdett el Julian lefelé nyúlkálni, addig maximum kitartotta a mikrofont, de olyan hihetetlen dolog történt, amit álmaimban sem reméltem, nemhogy máshol: lenyúlt a tömegbe, aztán kinek a kezét kapta el elsőre? Na kiét? Naná, az enyémet. Igen, akkor volt egy kisebb hiperventillációm, de túléltem, hiszen itt vagyok. Az a néhány másodperc felejthetetlen egy élmény marad, és pont mára sikerült megtalálnom, mert egy mögöttem álló srác lefotózta.

» Ugyanúgy ennél a dalnál (vagy a My Velvet Little Darkness alatt) én is kaptam mikrofonzsinórt a nyakam köré, úgyhogy azt hiszem, hivatalosan is tényleg le lett adva Julian számára némi energiám.
» Valamelyik dal alatt sikerült Tony-nak úgy rám néznie, hogy rám is mosolygott. Talán felismert 2014-ből, nem tudom, de megjegyzem, ugyanaz a felsője volt, mint nekem, csak levágta az ujjait. Most na, a Mother of Doom az egy ritka jó dal, és egy ritka jó mintájú póló is.
» Ilker koncert végén legalább háromszor mondta, hogy ne legyek szomorú. Hogy lehettem volna szomorú, mikor éppen hetedik mennyországomban voltam? Az arcberendezésem olyan, mintha mindig valami bajom lenne, nem voltam én szomorú. Talán csak előre voltam fáradt a háromnapi melótól.
» Mikor eszembe jutott, hogy nálam van egy csudálatos számlista, miért is ne íratnám alá a srácokkal, bár csak egyedül Julian kérdezte meg, hogy hívnak, először kihagyta a D betűt a nevemből xD. Nem baj, akkor is aranyos egy gyerek volt, és full lazán megengedte, hogy megöleljem. Bezzeg mikor koncerten ott állt a kordonon, konkrétan előttem, nem volt bátorságom megölelni… tudjátok, magánszféra az magánszféra, nem taperolok le addig senkit, amíg nem engedi. Meg Dominik azzal viccelődött, hogy van neki egy számlistája, ami igazából az enyém. De olyan édes volt, hogy na ♥.
» Kicsit dobtam egy hátast, mikor megláttam, hogy milyen ritka kevés merch volt számukra kirakva. Oké, bakelit meg CD az még oké (de az is Antiadore-ig visszamenőleg), de a póló az azért… jó, ismerem azt a boltot, ami eredeti pólót ugyanennyiért ad, nem is azzal van baj, de nem volt nálam elég. Azóta mondjuk van tervem, hogy miket csináltatnék, és lehet, meg is fogom. Igaz, hogy majd megb…nak a jogdíjak miatt, de hé, 1-1 darab még nem számít jogdíjcsalásnak!

Hogy mit sikerült elérnem?
» váltottam velük pár szót
» megemlítettem ezt a kis lapot
» sikerült egy kis álmot megvalósítanom, mert ugyan találkoztam Tony-val, Oliverrel nem, így már tulajdonképpen csak a Schmid-tesók hiányoznak. Ebből tudjuk, hogy lehetetlennel egyenlő Christopherrel találkozni, de legalább a bátyját hadd kapjam el csak egy kép erejéig, lécci ; – ; szóval, van teljes zenekaros fotóm, meg külön-külön a tagokkal is. És mindezt úgy, hogy ingyen tették, nem kértek el lóvét érte. Szerelembanda♥♥♥
#silppinaction #stillasadlyindependentpromoter #idontbelievethatnight #theywillforevermyfaveband

Számlista, mert csak:

A kitakart dal egyébként a Remembrance Song lett volna.

2019 » 2019.11.12. Lacrimas Profundere @ Barba Negra Music Club

Oké, írok azért valamicskét a 69 Eyesról is, mert bár július közepéig úgy volt, hogy 60%, hogy megint megnézem őket, azon a napon eldöntetett, hogy őket is már akkor. Viszont én hülye elkövettem azt a hibát, hogy kimentem az első sorból a koncert végén, otthagyva a helyem, mert azt hittem, előbb kijönnek a srácok, de mindegy már. Valamennyire azért nem volt olyan katarzisos élményem, hiába talál be egy-két dal (pl. a Wasting the Dawnt végig vettem telefonnal, és a Lost Boys elejét is). Valahogy nekem a West End nem jött be annyira, mint a korábbi lemezeik, így néhány dal nem volt ismerős, de nem is találom olyan nagy bajnak. Viszont jó volt látni, hogy legalább ők is élnek, jól megvannak, még ha valahogy kezdem távolinak érezni őket.

Számlistát nem szereztem, mert már előre tudtam a szervezők jóvoltából, így meglepetés egyedül a WtD miatt történt, de tessék:
01. Two Horns Up
02. Never Say Die
03. Black Orchid
04. Perfect Skin
05. Betty Blue
06. Borderline
07. Hell Has No Mercy
08. Crashing High
09. The Chair
10. Cheyenna
11. Wasting the Dawn
12. 27 & Done
13. Feel Berlin
14. Brandon Lee

15. Framed in Blood
16. Dance d’Amour
17. Lost Boys

2019 » 2019.11.12. The 69 Eyes @ Barba Negra Music Club

Zene – Rammstein: Benzin
2019. 10. 09.     Amy     2 comments

    Blog, Fekete Tőr Testvériség, Haul

Hy darlings!

Kicsit nehéz szavakat találnom ehhez a kezdéshez, hogy ne legyen túl sablonos. Igazából úgy érzem magam, mint eddig, nem érzek semmi változást azok után, hogy hétfőn ünnepeltem azt a rettegett számot. Nem fogytam le, nem javult meg a szemem, nem lettem multimilliárdos. Csak szimplán Amy maradtam. De majd erről írok részletesebben egy posztot, mert nagyon kavarognak az érzések bennem.

Amint látni, ilyen tortám volt, finom Kinder pingui-s, M&M’s-szel a tetején. Anyáék szerint csillogott, de szerencsére, nem láttam :D.

Mivel sok a kép, így ketté kellett osztanom a posztot, így aki kíváncsi a folytatásokra, kövessen ^^.

Teljes bejegyzés

Zene – Lacrimas Profundere: Father of Fate [on forever repeat]
2019. 10. 01.     Amy     0 comments

    Lacrimas Profundere

“Sometimes my life seems like screams in empty halls… And I knew and will forever know that, after all those infinities, I’m not the reaper, but just a celestite woman on my sleeping throne in this kingdom solicitude, crowned by my mother of doom and father of fate, living with eternal hope on a sip of multiverse among these bleeding stars…”

Yep, nem bírtam ki, hogy ne másoljam ki a hivatalos csoportból. Úgyis szeretem az ilyen szójátékokat *-*

2019. 09. 18.     Amy     0 comments

    Concerts, Lacrimas Profundere

Nem jön elég gyorsan az a nap. De nagyon nem.

Zene – Lacrimas Profundere: Like Screams in Empty Halls
2019. 07. 31.     Amy     0 comments

    10 pont, Albumkritika, Lacrimas Profundere

Számlista:

CD1
01. I Knew and Will Forever Know
02. Celestite Woman
03. The Kingdom Solicitude
04. Mother of Doom
05. Father of Fate
06. Like Screams in Empty Halls
07. The Reaper
08. After All Those Infinities
09. A Sip of Multiverse
10. A Sleeping Throne

CD2
01. Breathing Souls
02. Stay
03. After All Those Infinities (Piano Version)
04. Celestite Woman (Piano Version)
05. The Reaper (Piano Version)
06. Mother of Doom (Piano Version)

Teljes bejegyzés