Hy darlings! ♥ \m/

Februárban kimaradt nem volt sok időm zenét hallgatni, de ezt most igyekszem még a hó elején pótolni, mert így tulajdonképpen még érvényes. A hét elején még február volt, úgyhogy ezt én egyben fogom szedni majd a journalomban :D. De most is igyekeztem olyan előadókat vadászni, akik friss dallal jelentkeztek, és nem egy 20 éves dalt forgatok forever on repeat-en. A lista szép hosszú, vannak rajta magyarok is, úgyhogy csapjunk a lecsóba.

The 69 Eyes: Death of Darkness

Helsinki vámpírjai örökéletűek, ahogy ezt a videó is mutatja. Viszont, akkor valami technikát alkalmaztak, mert olyan nincs, hogy egy vámpíron meglátszódjanak az idő vasfogai, és ezt sajnos észrevettem a finneken is. Mondjuk jó, Jyrkin pont nem – távolról. De könyörgöm, így távolról azt mertem mondani, hogy simán lehetne Wrath is a Fekete Tőrből! *-* Egyébként lesz a finneknek új lemeze valamikor tavasszal (egészen pontosan április 21-én). A dal amúgy kicsit olyan Blessed Be-s érzést keltett bennem, remélem, ezt az irányt megtartják mindenképpen. Bár a West End nekem annyira nem jött be sajnos.

Az ehavi metal válogatás kicsit különlegesebb megjelenésben lesz látható, mint az átlagos hóvégi felhozatal, ugyanis kivételes alkalommal az Amy Loves Metal rovattal „együttműködve” bemutatja hazánk metal és rockzenészeit. A lista szubjektív, elég sokan ki is maradtak róla, pedig már pár napja gyűjtögettem a videókat és a zenekarokat a nagy névsorolvasáshoz.
A dalok sem a legfrissebbek, leginkább az aktuális kedvenceket osztottam meg, vagy azokat, amik többet jelentenek nekem mint egy szimpla dalt egy lemezen.

Depresszió: Embernek maradni

A jövőre 20 éves Depresszió megkerülhetetlenül hazánk egyik legnépszerűbb zenekara, és talán az, amelyik a leginkább betalált nálam. Számtalan koncertjükön voltam már, menni is fogok, előrendelt új lemezem is van… mit is kell még róluk mondanom? Azt hiszem, tökéletes volt arra, hogy a srácok megnyissák az államalapításunk ünnepére tervezett felvonulást.

Mondtam, hogy lesz egy ajándék magamtól magamnak, nem igaz? És mivel lehet a legjobban meglepni engem könyveken és koncertjegyeken kívül? A válasz a bandamerch. Meg amúgy is szeretem támogatni a hazai zenekarokat (lásd még: Depresszió).
Girly M-eset rendeltem, és persze, hogy feszül rajtam, de már így is 9 kiló hiányzik az álomsúlyomig, úgyhogy sok már nincs hátra… de azért nem vagyok benne vészesen kövér.

A hetedik rész bárhol is legyen, egész egyszerűen különleges. Ne kérdezzétek, miért, egyszerűen ez kell, és kész. Nem tudom, mennyi előadó lesz felsorolva, hiszen a munkámnak köszönhetően megint sok újjal találkoztam, de azokkal később muszáj lesz a füleimmel szeretkezniük, mert bent egyszerűen nem elég.

Poets of the Fall: Carnival of Rust (live)

Kevés zenekar éri el azt a szintet, ami azonnal libabőrt okoz. Annak idején, mikor még javarészt csak finn zenekarokat hallgattam, akaratlanul is belefutottam a Poets of the Fall nevezetű formációba. És elsők között ez a dal volt, amit szerintem az is meghallgathat, akinek nem ez a kedvenc műfaja. Egy gyönyörű szerelmes dal. Mindegyiknél ezerszer szebb, még a sokat emlegetett Lacrimast is leveri, pedig az nálam nagy szó már (vagy most túl érzelmes egy hangulatban vagyok).
Nem magával a videóklippel jövök, hanem a koncertes verzióval, csakhogy lássátok, Marko Saaresto mekkora egy tehetséges előadóművész.

Gyerekek, visszatérő sorozatunk hatodik tagjához érkeztünk, és íme azok a zenekarok, akiket cirka egy hét alatt fedeztem fel – fenéket, a hónapban! Olyanok is vannak, akiket koncerten találtam, meg hát úristen. Kellenek nekem :D.

Starkill: Until We Fall

Első hallásra (remélem, Parker, ezt most nem olvasod), Fires of Life-os beütésem volt. Az pedig a csapat legbitangabb albuma. Egyetlen bajom van csak ezzel: Sarah hangja rontja az összképet. Kimondom, nem érdekel. Epica-klón lesz a banda, és nem akarom. Az Arch Enemys hatás jó, értékelem, imádom is az AE-t, csak… na. A Starkill csaj nélkül Starkill, így meg… hááát. Egyéni szoc.problem, tudom. De sajnos volt már rá példa, hogy ez plusz hang elvette azt a varázst, amiért imádtam, de hátha csak felesleges pánik, egy dal miatt ne ítéljek.

Szerintem nem csinálok abból már titkot, hogyha augusztus, akkor nekem bizony Depressziós a hónapom :). Ez most is így volt, csak nem volt rá alkalmam, hogy komolyan elgondolkodjak ezen. Aztán Viki barátnőm meghívott, így aztán alig hittem el, hogy két év után megint látni fogom Magyarország – szerintem – legjobb metal bandáját.

Indulás most másképp alakult, tombolt a hőség (miért is ne?). Ajándékba kaptam egy Egyensúlyos pólót, így abba mentem a Válaszok utános helyett. Nem vittünk sok mindent, mert bakker, vigyázni kell, koncerten el lehet hagyni bármit (mint a fekete tőrös nyakláncom).
Elsőként értünk oda, alig voltak emberek. 17 óra után kezdtek szállingózni, aztán lassan érkeztek a fiúk.

Kapunyitás után automatikusan rohantam az első sorba, így szokás szerint Feri meg Ádám közti területet kaptam ki, de nekem az tökéletes. Az előzenekarokról addig nem hallottam semmit (tudom, nagy hiba), de komolyan mondom, mind a kettő meggyőzött!

Mindenki erre várt, hogy szólaljak már meg a témában, hiszen ez egy metal csapat, és eddigi blogos pályafutásom alatt kevés fajtámbeli bloggerrel találkoztam, és mi az, hogy még egyáltalán nem szólaltam meg a témában. Nos, eddig kellett várnotok.

Mindenképpen hazánk indulójával kell kezdenem, mert hát miattuk is pazaroltam három órát erre az amúgy politikailag gyalázatos műsorra, aminek évről-évre romlik a színvonala. Örömmel töltött el, mikor láttam, hogy a Depresszió és a Leander Kills tagjai buzdítják a rajongótáborukat, hogy szavazzanak Örsékre, hogy igenis mutassuk meg, hogy nekünk magyaroknak nem csak a tingli-tangli, hamis hangokkal rendelkező produkcióink vannak, hanem létezik az a fajta zene, amiben a hangszerek tökéletes párt alkotnak az énekhanggal. Rendkívül büszke voltam a saját fajtámra, hogy megmutattuk, mennyire összetartó egy család vagyunk, és mindenkiben hatalmasra nőtt a remény, hogy másfajta figyelmet kap kis hazánk.

Februárban bevallom, még csak egyszer hallgattam meg a dalt, aztán április végén-május elején kegyetlen módon ráfüggtem, és persze, itt volt az ideje, hogy komolyabban utánanézzek az AWS munkásságának.

A produkciót látván és hallván sehol se találkoztam hamis hanggal, sehol se találkoztam a mozgás általi kifulladás nyomával, aminél gyakran az előadók tévesztenek, vagy bele se tudnak kezdeni a következő szóba/sorba. Pedig itt aztán minden volt, mint egy jó gulyáslevesben. Tudom, már késő, tisztában vagyok az eredményekkel, de ez nálam 10 millió/12 pontos előadás volt, és ezt semmi se változtathatja meg. Sőt, még a Lordi is odavonult a srácokhoz, meg a portugál Moonspell két tagja is. És ez a két név a metalos közösségben húzónévnek számít…

Viszont nem a fiainknak volt számomra kiemelkedő produkciója, de ezért tovább kell olvasnotok. Engem tuti valamikor megtaláltok majd egy AWS-koncerten. Most már olyan kötelező, mint a Depi. Just sayin’.

Mielőtt tovább olvasnátok, van valami, amit meg kell osztanom veletek:

A mi műfajunkban kezdenek kialakulni újabb alfajok, és sokan, az ún. elitisták ezt nem nagyon nézik jó szemmel. Az elitisták többnyire Metallica és/vagy Slayer rajongók (úgy 80%-ban), és nehezen fogadnak el bármit is, ami különbözik az ő megszokott stílusuktól, zenekaruktól, és kb. utálnak minden zenekart, akiknek nagyobb a hírnevük (saját meglátás, nem pontos definíció). Külföldön elég gyakori, és főleg a core alműfaj rajongói ellen irányul.
Az újonc műfajok közül még nekem is új a deathcore és a modern metal, amire már ráaggadták a pop-metal jelzőt. Sajnos a legutolsó Amaranthe album az határozottan a pop-metal lett, az új Kamelot is erősen legyengült arra a szintre. A modern metal még egy kialakulóban levő műfaj – szerintem -, így hagyni kellene neki időt, amíg megtalálja a saját stílusjegyét.

Tisztában voltam vele, hogy ki fogunk lógni a mezőnyből, de az, hogy az elitisták, vagy a nagy kritikusok nekiálltak vitatkozni, hogy az AWS metal/nem metal, az enyhén szólva arra késztetett, hogy fejjel játsszak wall of death-et a fallal. Egy gyönyörű színfoltot csináltak a fiúk ebben az amúgy egyre rosszabb műsorban, és inkább büszkének kellene lennünk…

Még szerencse, hogy a srácokat már várja Németország egyik nagy fesztiválja, a Wacken, sőt, ahogy hallottam hírekben, még egy díjat is kaptak a produkciójuk után, így Európa bekaphatja a harci f…t, hogy Radics Peti kollégát idézzem, az AWS minden szempontból győzött!!!