2019. 11. 17.     Amy     5 comments

    Koncertbeszámolók, Lacrimas Profundere

Hy darlings! ♥ \m/

Tudooom, szinte mindenki erre várt, mert Ti, olvasók tudjátok, mennyire szeretem ezt a zenekart, és mennyit kellett várnom, hogy végre ismét a színpadon láthassam őket, még ha csak rövid műsorral is jöttek. Bár ahogy hallottam eddig, a Bleeding the Stars egész jó kritikákat kapott, szóval talán van még remény. Nekem egy A38 is elég, nem kell Dürer meg ilyesmi, értitek. Na de, vissza az alapokhoz.

Úgy terveztem, hogy azért nem ártana legalább 4-kor elindulni, mert azért mégiscsak szerettem volna első sorban állni, és eldöntöttem, hogy kerüljön amibe kerül, én bizony nem engedek magam elé senkit, magam mellé még inkább. Plusz, kb. én voltam az egyedüli, aki miattuk ment, nem is a főzenekar miatt (lehet megdobálni, nem érdekel).
Szóval, eleve fél órával később indultam, de olyan szépen ki lettem festve, hogy magamon is meglepődtem. Mondjuk a képeket utólag visszanézve túl sötét lett a szemöldököm, de ez már csak az én problémám.
Az útvonallal is tisztában voltam, bár egy pici félsz volt bennem, mert már sötétedett, mire elindultam, és sötét volt, mikor leszálltam a villamosról, de csodák csodájára, odataláltam, pedig nagyon jó szokásom Budán eltévedni. Ez egy égi jel volt.

Szóval odaértem, négyen álltak előttem, ebből az egyik lányt volt szerencsém korábbról ismerni, mert még ő hívott meg a magyar Powerwolf csoportba, úgyhogy legalább találkozhattam vele (is) személyesen. Aztán később megérkeztek az ismerőseim is, bár én kapunyitástól este 8-ig a pillangókat kergettem a gyomromban. Most nem volt ott az a szerencsétlen két hangfal, ami amúgy roncsolja az összképet rendesen, úgyhogy megpróbáltam mikrofonnal szemben leparkolni, ami sikerült is. Ott álltam szemben a mikrofonnal, és vártam.
Ami meglepő volt, hogy már kint volt a számlista, amit egy elég magas sráccal le is fotóztattam magamnak, mert volt egy kisördög a vállamon, ami azt mondta, hogy nem fogom megszerezni, így legalább tudtam, mire számíthattam.
De hogy mi volt a koncerten, arra azonban egyáltalán nem.

Jöttek szépen sorban felfelé. Itt nem volt olyan érzésem, hogy ott halok meg (amúgy de), de először kellett pár pillanat, amíg visszaszoktattam a fülem a korábbi dalokhoz, mert szinte alig nyúltam a régiekhez.
Viszont, amilyen energiabombával találkoztam én Julian személyében, azt szavakkal elmondani nem tudom. Régen láttam ennyire energikus előadót, aki minden négyzetcentit bejár a színpadon, és nem fél a tömegbe se nyúlni, nemhogy levegőnek venni, és csak úgy a szemközti falnak énekelni. Jó, mindenki előadás módja más és más, de az ő előadásmódja így élőben ezerszer jobban átjött, mint videókon és képeken. Először sokáig azt se tudtam, hova nézzek, mert jobban pörgött, mint egy Duracell-nyúl, de ez nem rontott az est fényén, sőt.
Egyet viszont sajnáltam, hogy Oliver nem volt ott este. Sőt, a következő két állomáson se. Se 2014-ben, se 2019-ben nem sikerült vele találkoznom ; – ; 2020-ban azért nem ártana, a fél vesémet is odaadom, ha kell. Jó, viszont ne legyek telhetetlen, mert nem kisebb ember volt jelen, mint Tony, akit nem tudtam 2014-ben elkapni, mert elrohant a müzlijével. Mondjuk, akkor még meg se kérdeztem az akkori tagokat, hogy mi lenne ha, szóval ott én rontottam el istenesen a dolgot, mindegy.

Számlistát kaptok majd alább, viszont most mesélek a kedvenc élményeimről (igen, listát kaptok):
» Az Again It’s Over alatt kezdett el Julian lefelé nyúlkálni, addig maximum kitartotta a mikrofont, de olyan hihetetlen dolog történt, amit álmaimban sem reméltem, nemhogy máshol: lenyúlt a tömegbe, aztán kinek a kezét kapta el elsőre? Na kiét? Naná, az enyémet. Igen, akkor volt egy kisebb hiperventillációm, de túléltem, hiszen itt vagyok. Az a néhány másodperc felejthetetlen egy élmény marad, és pont mára sikerült megtalálnom, mert egy mögöttem álló srác lefotózta.

» Ugyanúgy ennél a dalnál (vagy a My Velvet Little Darkness alatt) én is kaptam mikrofonzsinórt a nyakam köré, úgyhogy azt hiszem, hivatalosan is tényleg le lett adva Julian számára némi energiám.
» Valamelyik dal alatt sikerült Tony-nak úgy rám néznie, hogy rám is mosolygott. Talán felismert 2014-ből, nem tudom, de megjegyzem, ugyanaz a felsője volt, mint nekem, csak levágta az ujjait. Most na, a Mother of Doom az egy ritka jó dal, és egy ritka jó mintájú póló is.
» Ilker koncert végén legalább háromszor mondta, hogy ne legyek szomorú. Hogy lehettem volna szomorú, mikor éppen hetedik mennyországomban voltam? Az arcberendezésem olyan, mintha mindig valami bajom lenne, nem voltam én szomorú. Talán csak előre voltam fáradt a háromnapi melótól.
» Mikor eszembe jutott, hogy nálam van egy csudálatos számlista, miért is ne íratnám alá a srácokkal, bár csak egyedül Julian kérdezte meg, hogy hívnak, először kihagyta a D betűt a nevemből xD. Nem baj, akkor is aranyos egy gyerek volt, és full lazán megengedte, hogy megöleljem. Bezzeg mikor koncerten ott állt a kordonon, konkrétan előttem, nem volt bátorságom megölelni… tudjátok, magánszféra az magánszféra, nem taperolok le addig senkit, amíg nem engedi. Meg Dominik azzal viccelődött, hogy van neki egy számlistája, ami igazából az enyém. De olyan édes volt, hogy na ♥.
» Kicsit dobtam egy hátast, mikor megláttam, hogy milyen ritka kevés merch volt számukra kirakva. Oké, bakelit meg CD az még oké (de az is Antiadore-ig visszamenőleg), de a póló az azért… jó, ismerem azt a boltot, ami eredeti pólót ugyanennyiért ad, nem is azzal van baj, de nem volt nálam elég. Azóta mondjuk van tervem, hogy miket csináltatnék, és lehet, meg is fogom. Igaz, hogy majd megb…nak a jogdíjak miatt, de hé, 1-1 darab még nem számít jogdíjcsalásnak!

Hogy mit sikerült elérnem?
» váltottam velük pár szót
» megemlítettem ezt a kis lapot
» sikerült egy kis álmot megvalósítanom, mert ugyan találkoztam Tony-val, Oliverrel nem, így már tulajdonképpen csak a Schmid-tesók hiányoznak. Ebből tudjuk, hogy lehetetlennel egyenlő Christopherrel találkozni, de legalább a bátyját hadd kapjam el csak egy kép erejéig, lécci ; – ; szóval, van teljes zenekaros fotóm, meg külön-külön a tagokkal is. És mindezt úgy, hogy ingyen tették, nem kértek el lóvét érte. Szerelembanda♥♥♥
#silppinaction #stillasadlyindependentpromoter #idontbelievethatnight #theywillforevermyfaveband

Számlista, mert csak:

A kitakart dal egyébként a Remembrance Song lett volna.

2019 » 2019.11.12. Lacrimas Profundere @ Barba Negra Music Club

Oké, írok azért valamicskét a 69 Eyesról is, mert bár július közepéig úgy volt, hogy 60%, hogy megint megnézem őket, azon a napon eldöntetett, hogy őket is már akkor. Viszont én hülye elkövettem azt a hibát, hogy kimentem az első sorból a koncert végén, otthagyva a helyem, mert azt hittem, előbb kijönnek a srácok, de mindegy már. Valamennyire azért nem volt olyan katarzisos élményem, hiába talál be egy-két dal (pl. a Wasting the Dawnt végig vettem telefonnal, és a Lost Boys elejét is). Valahogy nekem a West End nem jött be annyira, mint a korábbi lemezeik, így néhány dal nem volt ismerős, de nem is találom olyan nagy bajnak. Viszont jó volt látni, hogy legalább ők is élnek, jól megvannak, még ha valahogy kezdem távolinak érezni őket.

Számlistát nem szereztem, mert már előre tudtam a szervezők jóvoltából, így meglepetés egyedül a WtD miatt történt, de tessék:
01. Two Horns Up
02. Never Say Die
03. Black Orchid
04. Perfect Skin
05. Betty Blue
06. Borderline
07. Hell Has No Mercy
08. Crashing High
09. The Chair
10. Cheyenna
11. Wasting the Dawn
12. 27 & Done
13. Feel Berlin
14. Brandon Lee

15. Framed in Blood
16. Dance d’Amour
17. Lost Boys

2019 » 2019.11.12. The 69 Eyes @ Barba Negra Music Club


Nahát, hogy te mekkora mázlista vagy! Kézfogás, mikrofonzsinór, mosoly, ölelés…
Remélem, a többiekkel is összejön az áhított fotó ;-)

icon-clock-o
2019. 11. 17. 17:09

Magam se hittem el, mikor hazafelé tartottam az éjszakain, hogy mi minden történt. Utána kezet se akartam mosni XD. Na jó, muszáj volt, de az emlék örökre itt marad a fejemben, meg most már ezen a fotón is.
Nagyon remélem, úgyhogy következő teliholdkor ideje a boszi-énemnek működésbe lépnie. Csak vicceltem.

icon-clock-o
2019. 11. 17. 21:17

AMY! Nagyon örülök, hogy ebben az évben ennyi boldog pillanatod volt és tudom, hogy ez a koncert volt az eddigi legfontosabb eseményed. Annak is örülök, bár abban biztos vagyok, hogy nem jobban, mint Te, hogy ennyi mindent sikerült megszerezned a fiúktól. Képek remekül sikerültek, a kézfogás és a beszélgetés is biztos ájulásos élmény lehetett, szóval jah, kabbe :D Örülök neked. Bár jönne az én kedvencem is BP-re :(( ♥ :D

icon-clock-o
2019. 11. 17. 20:41

Én is szeretlek te csaj ♥♥♥
Oh hát néha még most sem hiszem el, hogy megtörtént. Tényleg olyan volt, mintha csak álmodtam volna, de megfogadtam még a 2014-es koncert uán, hogy még egyszer nem vagyok hajlandó elkövetni azt a hibát, mint akkor. Fogadalom megtartva :D. Már csak azért kell imádkoznom, hogy ne kelljen megint 5 évet várnom rájuk . _ .
Ha ilyen történne, tudod hol találsz, szállás miatt nem kell aggódnod ;)

icon-clock-o
2019. 11. 17. 21:08

[…] cikkeim tőled: 1. Lacrimas Profundere, The 69 Eyes @ BNMC Egyébként csak kiemeltem a legújabbat, mert minden élménybeszámolódat szívesen olvasom. […]

icon-clock-o
2019. 12. 10. 16:30

Hozzászólások










Ha véleményed van, itt megírhatod ;)