Még jó múltkorában írtam az End of Green frontemberének szólójáról, és már akkor is ígértem, hogy írni fogok erről a nagy zenekarról, ami méltán lehet a Lacrimas Profundere testvére is, mert legalább annyira megkerülhetetlenek a német gothic metal piacon, mint Robék.

Egy ideje a legutóbb megjelent, The Painstream c. lemezüket nyúzom, de ez is annyira tökéletes, mint az elődjei. A De(ad)generation pedig egy olyan tökéletes tükör a társadalmunkra, hogy nem tudok elmenni mellettük, muszáj meghallgatni.

Őszintének kell lennem veletek: ez a banda többé nem ugyanaz, akik voltak.

Még mindig annak a hatása alatt vagyok, ami történt, és bár tényleg sosem fogjuk megtudni, mi történt pontosan, hiába takarózik a zenekar azzal, hogy van papír a hivatalos távozásról, Liv Kristine a Leaves’ Eyes, és punktum. Volt azonban szerencsém még Elinát hallani az EnkeliNation frontasszonyaként, és ott meggyőzött, de valójában sosem gondoltam volna, hogy előbb vagy utóbb átigazol ebbe a zenekarba. Valahogy nem tudok tovább lépni, sajnálom. Liv olyan számomra a viking zene terén, mint Johan az Amon Amarth-ból. Nem véletlen választottam őket a viking időkben játszódó sztorim két alapköveként…

Az Into Your Light volt az a dal, ahol felfedeztem őket, és szerencsére Liv sok zenekarnál felfedezhető, mint vendégvokálos. Az ő angyalhangja sokszor a gothic metal szépségével van jellemezve, és még mindig nem értem, miért kell szegényt mindig agyonPhotoshopolni.

A nevüket már ezer éve ismertem, de akkor még nem gondoltam volna, hogy sikerül bejutniuk azok közé, akiket úgy állandóan imádás listára teszek.

Igazából nem tudom, mikor találkoztam a nevükkel, de valamikor biztos, hogy 2008-2010 között, és biztos, hogy neten, de már hol, arra nem tudnék már visszaemlékezni. Akkor még nem voltam nyitottabb a többi metal műfajra, és nem, ők sem azt játszanak, de mindegy. Belefér, és ez a lényeg. Igazából kellemeset csalódtam, de ez csak nagyon jót jelent nekik is, meg nekem is.

Voltam bizony koncerten nemrég, és ott világossá vált, hogy nekem kellenek a bulijaik, mert még életemben nem éreztem olyan jól magam egy olyan bulin, mint az övék. Ráadásul még mindig menni akarok, és még mindig nincs meg a parkos buli számlistája, hiába keresem… 🙁

Most a második nagy kedvencemet mutatom, mert az elsőt már láttátok a koncertbeszámoló után :D.

Jut eszembe, szeptemberben ki tart velem? 16-án megint lesz egy Paddy :3

Mekkora nagy sztárok voltak ők is, és hogy eltűntek az utóbbi időben… szinte már sajnálom. Azt tudom, hogy mikor felfedeztem őket, valami finn zenekart kerestem, és aztán megláttam ezt a helyes szöszke rasztás srácot… és úgy kb. meghaltam. Mai napig ez a dal a leghíresebb daluk, és nem, egyik tag sem meleg :D.

Oh, és volt szerencsém eljutni a koncertjükre (2009. márciusa volt, meg nem mondom már, hogy melyik nap, arra már nem emlékszem :D), és egyedül egyetlen taggal nem volt szerencsém találkozni a hatból, mert az addigra sajnos nem volt tagja a bandának, de istenem, azok a régi szép idők… srácok, nem akartok egy óriási coming back-elni véletlenül? Jaj, és most, hogy néztem pár videót, eszembe jutott, hogy Antti úgy a kezembe nyomta a koncert vége után a pengetőt, hogy tisztán emlékszem, hogy szabályosan tunkolja a pengetőt a tenyerembe… szerintem szimpatizált velem :D. Szeretem az ilyen őrült finneket.

Volt egy pár hónap, míg bele voltam esve Jonnébe, de aztán kinőttem belőle. Most na, valahogy elindultam a férfiasabb külsejű fickók felé, és anya szerint most egy számomra megfelelő Sandokánt keresek… tudok egy párat, de azok nem élnek ugyanabban a kerületben, ahol lakom X”D. Pedig akkor én is eltűnnék a saját mennyországomban, hm…

Elárulok egy szakmai titkot. Na jó, nem szakmai titkot, hanem csak egy aprócska észrevételt. A MDB olyan zenekar, mint a Paradise Lost vagy a Cradle of Filth: britek, rengeteg évvel a hátuk mögött, gyakorlatilag stílusalapítók, a doom metal egyik alapkövei. És nem mellesleg a korai Lacrimas albumokon érezhető a hatásuk, de ez tényleg egy észrevétel :D. Chris nagyon nagy rajongója ennek a nagy csodacsapatnak.

Igazából nekem elég sokat kellett várni, mire odajutottam, hogy hallgassak tőlük valami zenét, és ez az eggyel ezelőtti album volt, az A Map of All Our Failures. Ez az a lemez, ami számomra egy tökéletes korong a borús időkben, mint kb. a Lacrimas Filty Notes c. lemeze. Tökéletes úgy, ahogy van. Épp ezért hoztam ezt a „kis” dalocskát azoknak, akiket érdekel Anglia nagy zenekarai.

Tulajdonképpen a műfajunk happy metalja. Egyszerre három vokalistát is köszönthetünk, már ez egy különlegesség. Olyan egyedi dolgot csináltak, ami miatt muszáj rájuk figyelni. Elize Ryd pedig egyszer fejlécem is volt, mert szerintem az egyik legszebb metalénekesnő.

Készítik a negyedik lemezt, és szeretnék ott lenni a legközelebbi koncertjükön, mert ezzel az egyveleggel (két férfi vokál, egy női, abból az egyik férfi hörög), teljesen olyan, hogy muszáj figyelni rájuk. Az első lemezt nagyon sokszor hallottam, kb. annak a dalait tudom a legjobban, de jelenleg a harmadik album záródalát hallgatom sokszor. Annyira szép szövege van… *-* egyszer még a hó dala is volt.

Világ legszomorúbb dolga, mikor felfedezel egy zenekart az egyik kedvenc videojátékod miatt, aztán bumm, jön a hír, hogy egy év inaktivitás után feloszlanak, mert ketten is azt gondolták a zenekarból, hogy ez a két album elég volt. Nekik, nekem nem.

Sírok, mert az alább hallható dalra szoktam a legtöbbször karaokézni (mikor olyanom van éppen persze), és fejben már csináltam egy tök cuki metal feldolgozást hozzá. Tessék elképzelni, hogy a mottómnak számító sorokat először suttogva, majd hörögve hallod, a végén pedig valami tökéletes nőies hanggal, mint Alissa, és a refrén ugyanaz. Esküszöm, ha nem lennék szégyellős, megcsinálnám. Múltkor rájöttem, hogy tudok hörögni, na :D.