A Gyűrűk urások most nem fognak szeretni, de nekem mást jelent az Elvenking, mint nekik. Méghozzá ezt az olasz folk metal csapatot, akik 2012-ben lopták be magukat a szívembe ezzel a dallal. Nagyon unatkozhattam, ha én ennyire jó zenekarokat fedeztem fel abban az időben :D.

A többi lemezük is jó, de nekem kimondottan ez az, amit imádok, és Damnának alapból különleges hangja van. Néha belefutok sajnos olyan zenekarokba, akik zeneileg nagyon jól alakítanak, viszont az énekesük a harmadik dalnál sem tud meggyőzni :(. Nekik már az elsőnél sikerült. Tök jól lehet rá ilyen kalandozós sztorikat írni, próbáljátok ki :D.

Volt egyszer egy szép nap, mikor kíváncsi lettem, hogy a nagy öregek mit tudnak, és így lyukadtam ki náluk. A munkásságuk tényleg hatalmas, óriási rajongótábor, és még ennyi évtized után is a köztudatban vannak, és bár nem éppen lehet őket a metalhoz sorolni, mindenképpen érdemes a munkásságukba belefülelni, mert hatalmas dolgokat képes egy-egy jó riff kiváltani az ember lányából/fiából. Részemről legalábbis megvettek az öregek hízóra :D.

A Thrills in the Night az, amire azt mondom, hogy kötelező darab nálam, és mindig jó kicsivel hangosabban hallgatni, mint a többit.

Őket valamikor biztosan a Sirenia után fedeztem fel, mert van egy klipjük, amiben Ailyn is szerepel, és már múltkor is mondtam, hogy Ailyn hangja részemről bejövős, még sokkal jobban is, mint a korábbi énekesnőké. De most maradjunk ennél az osztrák csapatnál.

Bár ismerem őket már jópár éve, de nem mindig van hangulatom hozzájuk, pedig a dalaik tökéletesek az egyik sztorimhoz. Ezt pedig mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit is szereti a symphonic metalt.

Még öcsém mutatta őket, hogy Ailyn milyen csinos, és persze akkor már hallgassam is meg én is, ha a Nightwish bejön. Nos igen, nem véletlen mondom, hogy én a gothic metalban érzem magam otthon igazán, mert ott idáig még nem volt olyan zenekar, akiben csalódtam volna.

A The Path to Decay mindenképpen velem tart, bárhova is menjek, bár a többi lemezről is vannak szépszámmal kedvencek. Aki bírja a hetes bűvkört, meg a sziréneket 😀 és a többi ehhez köthető momentumot, annak igencsak ajánlom a Sireniát!

A House of Sleep-pel teljesen levett a csapat a lábamról. Egyszerűen imádom azt a dalt, és a slágeresebb alkotásaikat is, de mivel részemről a hörgősebb zene sem akadály, így azokat is szeretem, csak nem mindegyiket :D.

Szégyenszemre még az új lemezt nem hallottam, de tervezem minél előbb bepótolni ezt a hiányosságomat. Milyen furcsa, mostanában kevés finn csapat új lemezét hallottam… talán itt az ideje hozzálátni ennek a nagyszerű tevékenységnek ismét.

Nem is tudom már pontosan, melyik nap melyik órájában fedeztem el ezt az igencsak nagy múltú zenekart, de akkor tudom, hogy szerelmes lettem az alább is hallható dalba. Nem tudom miért, egyszerűen rá mondtam, hogy a tökéletes power metal, és ennyiben is maradt. 

Kedvenc nagyon ezen kívül nincs, még jobban bele kéne ásnom magam a lemezeikbe és a dalszövegekbe, de ezt azért mindenképpen hallgassátok meg.

Szomorú vagyok. Szomorú, mert hiába van ott az ötödik album, egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy egyáltalán próbatesztre meghallgassam. Valahogy nem megy a fülembe Capri hangja, hiába tökéletes a zene. Heidi hangját egyszerűen imádom, olyan tökéletes, hogy még azóta még a szólójába is beleszerettem. De ez még változhat, lehet, hogy tényleg egyszer oda kell csak tennem a fenekem az album mellé… még kiderül. De most csak az első négy albumig beszélek róluk.

Szintén azon felfedezésem nyertesei, mikor női előadókat kerestem a lemeztáramba a Nightwish mellé, mert valahogy kevésnek éreztem akkoriban, hogy csak Tarja uralja a népet. Végül a rokonzenekarok alatt találtam rájuk, és mivel finnek, nem volt kérdés, hogy a zene jó lehet. Nem is csalódtam bennük. A Cold Kiss számomra egy olyan dal, amire mindig szívesen gondolok vissza, mert ez volt az a dal, amivel felfedeztem őket. Épp ezért a Circus Black az, ami teljesen lenyűgöz, mint teljes album. Még akkor is, ha cirkuszos a borítója.