Eleinte nem is tudtam, hogy ez az olasz csapat létezik. Később, mikor már ismertem őket, fel kellett fedeznem, hogy Sonya hangjához nekem idő kell, míg megszokom. Nem mindegyik magas hangú előadónőt szeretem.

De miután ezen túltettem magam, rájöttem, hogy ez a csapat igazán nekem való, mivel főleg a vámpírok köré teszik a szövegek világát, így aztán egy vámpír mániásnak nehogy már ne legyen egy kimondott vámpírzenekara 😀 (ha már Lestat nem koncertezik…)

Kedvenc album annyira nincs, mivel mindegyiket szeretem egy szinten, csak nem olyan sűrűn, mint a többit. De a kedvenc dalomat muszáj most idetennem. Erre szoktam a legtöbbet írni, és hallom is már a fejemben Areh hívását.

2012-ig nem is hallottam a zenekarról, így aztán, mikor volt a Depi-Alvin-Road koncerthármas, úgy mentem oda az első alkalommal, hogy egyetlen dalukat sem ismertem, de akkor ott pozitívan csalódtam; az áprilisi buli után már novemberben úgy mentem a következő pesti felvonásra, hogy már ismertem a dalokat, és bármikor kapható vagyok egy önálló estjükre is.

Az új lemezt még eddig nem hallottam (még van pár nap a megjelenésig), de biztos, hogy bitang erős albumra számíthatunk. A Road számomra a 2. olyan csapat, akiket jó hallgatni, és szeretem magam magyarnak érezni tőlük ^^.

Az alábbi dal pedig egyetlen szó kivételével úgy igaz rám, ahogy csak van.

Az a vicces a finn zenekarokban, hogy hiába tartozik két zenekar egy műfajba, nem is hasonlít igazából a stílusuk. A Catamenia egyike az ilyen bandáknak, akik bár a Bodom vonalán mozognak, mégsem Bodom stílusban alkotnak, hanem olyan egyedi kombinációban, hogy öröm a fülnek.

A nevük bár menstruációt jelent latinul (nem röhög!), és tartozik egy madárfaj is ide, nem nagyon ontják a vért. Eleinte őket nem is hallgattam sűrűn, mert nem minden számukat szerettem eleinte, de rájöttem, érlelődniük kellett a fülemben ahhoz, hogy a B-kategória büszke alkotóelemei legyenek. Néha annyira sajnálatos, hogy az ilyen nagy zenekarok nem jutnak át azon a küszöbön, ami ismertebbé teszi őket. Kár, hogy 2010 óta egyszerűen semmi sem jelent meg tőlük.

Vannak dalok finnül és angolul is, én most egy finnt hoztam. Olyan jó kis háborús érzésem van tőle, hogy menten írnom is kell valami csatajelenetet.

Általában a legtöbb metalos, mikor keresni kezd a különböző bandák között, nem tud elmenni ez az örmény csapat mellett. Részemről a felfedezésük 2006-2007 környéke, bár a nevüket már 2004 óta ismertem (még szerencse, hogy néhány tini magazin akkor kiemelte a számukra rocknak hívott bandákat).

Most kíváncsian várjuk, lesz-e album megint, mert az legalább akkora jó hír, mint hogy kiderült, hogy stúdiózik a Rammstein. De most úgy komolyan :D.

Kedvenc album a Hypnotize természetesen, valahogy arról van több kedvenc dalom összességében, de valamennyi dalukat szeretem. Mit szólnátok mondjuk ehhez a nótához?

Az EToS egy olyan csapat, akiket szintén a Bodom rokonbandái utáni nyomozásom alatt fedeztem fel.

Ők is szintén finnek, szintén van már 7 lemezük, csak én hallgatom őket nagyon ritkán, pedig kincset érő munkájuk van – mint általában a legtöbb finn zenekarnak.

Igazából kedvencem nincs. Az tudom, hogy anno a Virgin and the Whore album kellett ahhoz, hogy felfigyeljek rájuk, és az is már egy jó ideje piacon van :D. És mivel csak egyetlen klipjük létezik, így csak ezt az egyet tudom most hozni nektek.

Az én régi LP-m, aminek úgy kb. a Meteora után lett vége. Az utóbbi lemezekben nincs meg az, amit én imádtam az első két lemezben. A közös album Jay-Z-vel pedig… őszintén, én ott eltemettem a Linkint.

Az újabbakba is belehallgattam, legalábbis amikhez klip is készült, de nem jutottak egy percnél tovább. Ez az a banda, ami olyan gyökeresen megváltozott, hogy nem tudok tovább lépni ezen az éles váltáson. Elfogadtam, hogy megváltoztak, és ott van nekem egy Hybrid Theory valamint a fentebb is említett Meteora. Igen, vágyok néha ilyen hasonló albumokra, de tudom, hogy nem fognak csinálni, pedig nem egyedül vagyok ezzel a „problémával”. Sokan az újabb dalaikat szeretik, ezt is elfogadom. Nem vagyok már az az elvetemült rajongójuk, mint anno. Új LP-m van, kicsivel közelebb hozzánk, és szerintem mindenki tudja, melyik zenekarról beszélek. Igen, ugyanaz a két zenekar monogramja, de stílusilag, tagszámilag, (rajongószámilag…) ég és föld van a kettő közt.

Na mindegy. A lényeg az, hogy nekem ehhez rengeteg emlékem van, és nekem EZ az igazi Linkin Park, nem az, amit mostanában csinálnak a fiúk. Hetente legalább háromszor néztem végig a Live in Texast kismetalos koromban, a legtöbb LPU cuccról és dalról is volt fogalmam. Igen, olvastam, hogyan alakították magukat újra, de… nem. Köszönöm, de az új Linkin Parkból nem kérek.

Ebből viszont igen, még akkor is, ha csak 25 dalt hagytak hátra. A képet meg csak azért választottam, hogy lássátok, honnan jutottak odáig. Köszöntem!

Őket még az aktívabb finn mániás korszakomban fedeztem fel, mikor a Bodomhoz hasonló bandákat kerestem. Szerencsére több oldalon vannak olyan hivatkozások, ahol a rokonműfajban utazókat sorolják, így aztán rögtön a munkásságuk után olvastam.

Valamikor a One for Sorrow album idején estem szerelembe a csapattal. Egyszerűen ott az a finn varázs, ami minden előadónál ott van, és valamiért mindig szükségem van rájuk. Egy idő után észrevettem, hogy a médiatáramban állandó tagok, szinte az én kis zenei birodalmam alappillérei. Pedig „csak” egy B vonalas zenekarról van szó!

Kedvenc album a legutóbbi Shadows of the Dying Sun. Egyszerűen tökéletes, és azért is szeretem ezt a csapatot, mert öcsém az én ajánlásomra kezdte őket hallgatni! 😀

És akkor jöjjön egy aranyos kis nóta az albumról: Ephemeral