Nos, az Erőfarkas nevezetű ötösfogat nemrég volt kis hazánkban, amiről sajnos lemaradtam, de ami késik, nem múlik.

Tehát, Powerwolf. Van szerencsém jó pár zenekart ismerni a power metal köreiből, így tök véletlen jutottam el hozzájuk. Őket is öcsémnek köszönhetem, mikor meghallgatta a We Drink Your Blood c. dalt.

Komolyan, én ott beleestem.

A refrén napokig a fülemben volt, aztán rossz szokásomként ismétlőre raktam, amíg már a konyhában is tudtam dúdolni a kávéfőzés közben. Később rájöttem, hogy nem csak a WDYB k…a jó dal, hanem ugyanerről a lemezről a Dead Boys Don’t Cry, a korábbiakról a Werewolves of Armenia, a Vampires Don’t Die, de abszolút power metal himnusz lehetne a Resurrection by Erection. Jó, ez nem olyan himnusznak értendő, de azért na… olyan vicces, és poénos, és jól lehet rá hajat rázni.

Bár nem először járnak nálunk, remélem, a jövőben visszatérnek még hozzánk a Wisdom meghívása nélkül is, mert akkor garantáltan ott a helyem. Hátha találok olyanokat, akik eljönnek velem.

És az első dal, amivel a lemeztáramba költöztek, és büszkén képviseltetik magukat Németországból a második helyen. És akkor szépen megtanítok Attilának még pár mondatot magyarul…

Be kell valljam, eleinte ezt az isteni svéd csapatot abszolúte nem szerettem. Nem tetszett Joakim hangja. Ezért arra, hogy én büszkén azt mondjam magamról, hogy imádom a Sabatont, egészen 2012-ig kellett várni, mikor megérkezett a Carolus Rex.

Azon van ugyanis a Long Live the King c. dal, amit ha öcsém nem hallgat baromi sűrűn, akkor én most nem lennék belezúgva Svédország történelmébe. A skandináv mitológiát az Amon Amarth foglalja össze tökéletesen, róluk később értekezek.

Tehát, Sabaton. Hosszú lenne felsorolni, melyek azok a dalok, amiket szeretek, mert azóta volt szerencsém végighallgatni mind a hat lemezt, és ha valamikor odajutok, akkor a Swedish Empire Live-ot is megnézni, ha már 2013-ban egyik Sabaton bulin se voltam ott.
Az biztos, hogy a Primo Victoria egy tökéletes opusz, amit nem lehet nem imádni! Egyszerűen a refrén énekelteti magát, és mindig azon kapom magam, hogy a viking harcosaimat, Sirort és Kristoffert látom a csatamezőn a 900-as évek környékén. Rengeteg ötlet született már a sztorijaimhoz, amikhez már elkészült a sorrend, és ezt köszönhetem a Sabatonnak, meg még sok más zenekarnak, de ahogy Adrian tette a könyvei végén, én is a köszönetrovatban fogom megemlíteni őket.

És ha már annyit áradoztam a Sabatonról, akkor íme az egyik kedvenc dalom:

Még egy múltú csapattal van dolgom. Persze, akárkit megismerek, többnyire 5-6 éve működik, vagy több, 2-3, vagy több lemeze is már a piacon van, és ezért Amy nagyon boldog szokott lenni *_*.

A Paradise Lostról egészen 2008-ig nem is hallottam. Történt ugyanis egy március 11-ei estén 2008-ban, hogy én nyolcadmagammal kivonultam Bécsbe HIM koncertre. A hely a Gasometer volt. Az előzenekar a Paradise Lost volt. Először nem is figyeltem rájuk annyira, pedig kellett volna, hajaj. Csak 11 dal volt, mint az utólag kiderítettem, és abból egyedül a The Enemy maradt meg, amit én jól besaccoltam a koncert közepére. Holott meg ez volt:

Igen, azóta már mindegyiket hallottam, és szeretem is, és évekig csak az első dalon éltem, aztán gondoltam egyet, ideje megkeresni végre ezt a csudajó brit csapatot, hogy ne csak a Cradle of Filth legyen az egyedüli. Jól tettem!

Megjöttek az új trónbitorlók. Legalábbis sikerült egy 10 éves zenekari imádatot letaszítani, egészen a negyedik helyre. Igen, már a címből is látszik, hogy a legújabb mániám, a Lacrimas Profundere-hez is van egy sztorim (melyik bandához nincs?).

Szóval… menjünk vissza 2007 tájékára. Addigra már bőven kint volt a hetedik album, a Filthy Notes for Frozen Hearts (mostantól csak Filthy Notes), és meg is volt már valahonnan letöltve, de úgy igazából nem is foglalkoztam vele. Eleinte beleestem abba a hibába, hogy én baromállat hasonlítottam a HIM-hez, és annyiban is maradt. Pedig akkor még nem tudtam, mekkora felfordulást fog ez az állandó tagcserével bíró brigád csinálni a zenei listámmal. Na jó, nem állandó, az alapító gitáros még mindig bent van, és szeretném, ha még sokáig maradna is.

És ha már itt tartunk. Valahol egy szinten megértem Chris távozását. 2008-ban a turnéval járó stresszre hivatkozva kilépett, és a magánéletével meg a munkájával akart foglalkozni. Azóta elvétve évente egyszer látni, és sírnom kell, mikor nézem a szinte Rehvenge-re hajazó taréját. De komolyan. Az Ave End klipje számomra a második olyan klip tőlük, amibe bele vagyok esve (az elsőt nehéz kitalálni: Again It’s Over).

Hogy fogadtam Robot? Na, ez egy vicces történet. Poénból utánanéztem a csapatnak, miután a Songs for the Last View kijött. Láttam, új album van kint, 16 számmal. A negyedik dalnál fogalmam sincs ki volt az a sokkal magasabb hangú töpszli, így hát google a barátom, rákerestem. Meglepetés!

Sokan nem értik, mi a francot eszek rajta annyit. Először is, a hangja. A hangja valami zseniális. Nem hasonlít senkiére. A hatásai közt csupa-csupa olyan nagy művész van, akiket én is szeretek. Élőben megpróbálja visszaadni Christ, és ezért abba lehet hagyni a támadásokat. Nem akarja egyáltalán megszentségteleníteni azt a géniuszt. Mondhatjuk úgyis, hogy koncerteken a helyettesítő, de egy embert se lehet helyettesíteni. Én legalábbis szimpatikusnak tartom azt az elgondolást, hogy közösen írják a dalokat már öt éve, hozzátéve a zenéhez valami olyat, amire megéri felkapni a fejet. És számomra mindig egy gyomorgörcs, hogy vajon visszajön-e mindig egy-egy új lemeznél írni/énekelni. És egyszer sem csalódtam. Ráadásul most van egy pletyka, hogy állítólag a Schmid-tesók megint törik valami zenei projekten a fejüket. Mondanom se kell, az a medvés hang, ahogy Gréti hívja, utánozhatatlan, és szükségem van rá. Másodjára: az öltözködése egy az egyben mutatja, hogy vannak olasz felmenői. Erről tanúskodik az ízlése. Tény, hogy azóta jöttem rá, hogy a zakómnak nem feltétlenül kell a helyet foglalnia a szekrényemben, de ez más téma. Harmadjára: egy géniusz. Jobban forgatja a szavakat, mint én. Nem kell ide hatszáz ember egy semmitmondó szöveghez, elég egy-két ember, és voilá, kész a tökéletes album. Ez tény, hogy az Antiadore számomra 2013 albuma, és pont.

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a német csapatot, akik már 20 éve vannak a pályán (igen, jól látod, húsz éve). Hadd mutassak egy kis ízelítőt:

Elég sok mániákus van a közelemben, akiket ez a poszt érdekelni fog ;D.

Nos, hadd osszam meg nem csak velük, de Veletek is ezt az aprócska kis történetet. 2004 volt, nagyon aktív HIM, Rasmus, Apocalyptica vonalon mozogtam. Később még megéneklem az Apocalyptica iránti olthatatlan vonzalmamat, de ha akkor nem tudom meg, hogy Ville meg Lauri közreműködik a srácokkal, nem lennék itt. Ennyit előljáróban.

Már akkor igencsak nézelődtem más finn zenekarok után. A finnek lenyűgöző zenét csinálnak, és nem elsősorban a metal vonalra gondolok (bár tény, hogy ha azt mondom Finnország, kapásból fel lehet sorolni 10 zenekart onnan – és a többi 3000-ről még szó sem esett). 2004-ben jött ki ugye a Nemo maxija és klipje, és én már akkor kiszúrtam Tarján azt a gyönyörű vörös szövetkabátot, aminek hatására végül megvettem az enyémet, igaz, feketében, de máig állítom, hogy a hatást Turunen művésznő adta. Van abban a zenében valami… ami egyszerűen páratlan. Csodálatos. Nem bírok egyszerűen betelni vele. De hát finnekről van szó, nem csoda :D.

Az biztos, hogy Tarja távozása földhöz vágott. Ő volt az első olyan női vokálos, aki betörte a hímek uralta világomat, és mai napig a Once a kedvenc albumom. És nagyon jól látszik a Last.fm uralta chartomon, hogy Tuomasék zenéje egyszerűen a legjobb 10-ben van. Tudnak valamit, ugye?

Anette érkezése először meglepett. Sokat hallgattam a DPP-t, mire egyáltalán megszoktam a gyönyörű hangját. Mai napig állítom, hogy a legjobb döntésem volt. Egyszerűen fenomenális, erőteljes. Tény, hogy vannak a mai napig is olyanok, akiknek a Nightwish csak Tarjával létezik…

Hallottam olyan véleményt, hogy amíg Tuomas meg Marco bent van, addig a Nightwish Nightwish marad. De olyat is, hogy bőven elég lenne, ha csak Marco maradna vokál fronton. Elég sok a spekuláció. Az én véleményem fentebb látható. A Nightwish úgy jó, ahogy van, ende.

A legnagyobb meglepetést Anette távozása jelentette számomra, és azóta sem tértem magamhoz. Gyönyörű 5 évet élt meg a srácokkal, és az a két album tényleg a szívem csücske.

Elérkeztünk a jelenhez. Senkinek sem kell Floor Jansent bemutatnom, ugye? Purrrrfect. Eleinte nem kedveltem, megmondom őszintén. Aztán ráakadtam egy koncertfelvételre, ahol bebizonyította, hogy igenis figyelnem kellene rá. 

Mindenki elégedjen meg azzal, amink van. Imádom Tarját még mindig, Anette a szívem csücske, és Floor pedig az „újonc” hercegnő. Annak is az amazonabbik oldalából.

Ha adja Merlin, Tuomasék Floorral csinálnának albumot, én nagyon is vevő lennék rá. De bárki is lesz az utódja, kösse fel a fehérneműjét, nem lesz egyszerű dolga.