Nekem ez a csapat eleinte se veled, se nélküled módon működött. Vagyis hiányérzetem volt, ha nem volt CD-re, később mp3-ra téve, meg ha rajta is volt, átugortam. Később jöttem rá, hogy érlelődniük kellett a fülemben, azóta szerelem van. A Lost Boys volt az első videó, amit láttam tőlük, és ott szerelem. Sok lap (volt köztük néhány régebbi gportálos is!) egyenesen HIM-koppintásnak nevezte őket, holott emberek, a goth ‘n’ roll alapítóatyaival állunk szemben. Nem mellesleg, a banda ’89-es születésű, úgyhogy velük is össze vagyok kötve ;DDD. Sőt, idősebbek is, mint a HIM, és Ville nem egyszer beugrott már Jyrkiékhez háttérvokálozni. Tessék csak meglesni pl. a Wasting the Dawn videóját.

2009. február 17. Ez az a nap, mikor három évnyi érlelődés, szerelembe esés és várakozás után visszatértek Helsinki vámpírjai hozzánk. Egy korábbi blogomon volt róla élménybeszámoló is (számlista nélkül) az eseményről, és tisztán emlékszem, hogy a 2. sorban álltam Jyrkivel szemben, de olyan szinten nézett, hogy a mai napig nem értem. Talán ő is azt mondja, hogy a szemüveg intelligensé tesz, vagy mi? Valami eszméletlen bulit csináltak, talán 15-16 szám volt, én meg akkori kísérőtársammal ruhatár után rohantunk ki, hátha el tudjuk őket kapni, mégiscsak egyedülálló élmény.

Februári hidegben kint álltunk, még nem öltöztünk fel, mert kurva meleg volt, aztán látok kijönni egy tök magas tagot a PeCsa hátsó részéből egy pizzás dobozzal. Ránézek a csajra: „Te, ez nem a Jyrki?” Mikor megerősítette, hogy de, megindultunk felé, összeszedett angollal, nagyjából lecsillapított gyomorral, hogy kérjünk aláírást meg közös fotót tőle. Megkért minket, hogy várjuk meg kint, míg felszalad lepakolni, mi meg majdnem sikoltoztunk mint a kistinik (pedig nem is voltunk már tinik). Aztán kijött, készítettünk képeket, de halljátok: úgy megragadta a csípőm a kép erejéig, hogy azóta is néha érzem a helyét… juj, most is libabőrös lettem, ahogy belegondoltam. Ráadásul tök édes a magyar kiejtése, még nekünk köszönte meg, hogy elmentünk a bulijukra. Bármikor máskor is drágám.

Még vártunk egy órát, hátha Jussiék is kijönnek, de nem, mivel másnap Rasmus jött, és Lauriékkal biztos összefutottak lerészegedni, így azóta is várok arra az alkalomra. Majd egyszer értekezek a Rasmusról is, bár nem hinném, hogy így nagyon a listám elején, mivel évek óta nem hallgatom őket. Finoman szólva, nekem túl gyenge lett a zenéjük, és négy egymást követő koncert után már meguntam őket.

Ahogy teltek az évek, ugyanúgy szeretem-imádom a The 69 Eyest. A harmadik legjobb banda jelenleg a Last.fm chartomon, Finnországból az első. Hátha most már Jyrki az original bandájára is figyel, nem csak a The 69 Catsre, és jönni fog az X utódja… 2-3 éve jött ki az az album, és már igencsak ki vagyok éhezve valami újdonságra.

A Last.fm Discover másik nagy meglepetése számomra ez a görög csapat, ugyanis több helyen találkoztam a debütáló albumukkal teszthallgatás céljából, aztán végül itt maradtak a lemeztáramban a legjobb 10 között. Maguk is bevallottan a HIM kistesói, így már alapjáraton rossz nem lehet. És tényleg, nem csalódtam.

Aztán kijött a második album, ami idáig a legtöbbet hallgatott albumuk, és nem kimondottan az Amanda Blood miatt… egyszerűen csak kurvajó az az album, egy 10-ből 10-es. 2012-ben a topon volt nálam gothic metal terén, mert bizony, nem tudok ettől a műfajtól megszabadulni. Ez az én „anyaföldem” ;DDD.

Később lettem csak ismerőse két tagnak is a bandából, azóta naprakészebb vagyok a banda körüli történésekből, mint valaha. És mint mindig, reménykedek egy hazai koncertben, bár idáig az esély erre picike. Ha egy nagyobb név előtt lépnének fel, akit én pl. nem szeretek, képes lennék elmenni csak miattuk. Még akkor is, ha szegényeim max. 30-40 percet játszhatnának.

Idén kijött a Grave Party, amiért én hetekig a hajam téptem. A legtöbb friss albumot nem szeretem számonként meghallgatni, hanem egyben az egészet, de elkövettem azt a picike hibát, hogy megnéztem a Lady Cry videóját… és onnantól kezdve még inkább a hajam téptem (nem hogy megrendeltem volna). Nem mintha nem tervezném megvásárolni a lemezeiket. Aztán történt egy kora nyári estén, hogy kiszivárgott az album, megjelenés után egy hónappal, én meg mint egy megveszett őrült, úgy csaptam le rá, mint ahogy a svájci csoda lemezeire szoktam. Azóta három helyen őrzöm kimentve, ha neadja Merlin elveszne.

Valami eszméletlen bitang kemény album ez, a maga műfaján belül. Számomra mondjuk szomorú, hogy az apabandát, a HIM-et ez az album simán leveri. Jó, a SadDoLLs még fiatal csapat, Villéék már több mint 20 éve zenélnek, ne próbáljam meg hasonlítani, de mégis, érzek a görögökben hasonlatot. Erről ne is próbáljatok meg lebeszélni. Érződik az összes nagy hatása, főleg a hármas számú albumban.

10/10, kétség sem fér hozzá, és idáig nagyon úgy fest, hogy a Grave Party számomra 2014 albuma (ugyanezt mondtam az Antiadore-ra 2013-ban, két hónappal a megjelenés után). Bármikor jönnek, jöttök, én biztos ott leszek.

Emlékszem, éppen a Last.fm Discovert használtam, ugyanis a gothic metal fül alatt igazi kincsekre lehet bukkani. A LotL az egyik olyan, amit ennek a portálnak köszönhetek. Akkoriban még csak a Fears volt kint, és sokáig bántott, hogy a Last Words elejét valami galád elrontotta. Ez a nap 2010. szeptemberében volt, és később, rá három hónapra megtudtam, hogy a legeslegkedvencebb német bandám (Lacrimas) meghívta őket előzenekarnak.

A Fears egy jó album. Olyan, mintha a The 69 Eyesnak és a Deathstarsnak lenne egy közös gyereke, és ez kétséget kizáróan a Lord of the Lost. Csak hallgassátok végig az alábbi dalt, és rájöttök, hogy igazán fülbemászó német gothic metal, mert ebben a németek egész ügyesek.

Azóta eltelt négy év, a csapat idén adta ki a 4. albumát, amit megelőzött egy koncertes anyag, meg egy EP. Most is éppen zajlik a szerencsés németeknek egy turné, és reménykedni tudok, hogy valamikor egyszer meghívják ide hozzánk is őket. Négy lemezből egy egész cuki koncertet össze lehetne hozni.

„10 év rohadt nagy idő.” Idézem magam egy fanficből. Nemhogy 200, de ezt majd akkor, ha esetleg ez a három egyedi történetet összesítő fanfiction egyszer napvilágot lát, de nem ez a lényeg. 2013 számomra a HIM éve kellett volna, hogy legyen, de hozzá kellene szoknom, hogy minden HIM albumnál minden második a jobb…

2003. május 10-e volt aznap, mikor megláttam Villét akkoriban az akkor még normális zenéket játszó Viva TV-n. Egyszerűen beleszerettem a hangjába, és nem akartam mást hallgatni, csak a Funeral of Hearts-ot. Tökéletes az a dal, úgy, ahogy van, mindig nosztalgikus hangulatba kerülök, ha hallgatom. A Dark Light idején ez lejjebb vonult, mert csak a fél albumot tartottam érdemesnek (csak nem akartam bevallani magamnak, hogy igazam van). A Venus Doom a második olyan HIM album, amit csak egyben lehet végighallgatni, úgy tökéletes, ahogy van. A Screamworksnél emlékszem, mikor bele lehetett hallgatni a Heartkiller részletébe, ez járt a fejemben: „oké, ez jó, de nem mondhatom, hogy nem jó, pedig valami nem jó”. Aztán kiírtam azt, amit. Éreztem, hogy valami nem ugyanaz már, de ehhez képest az egyik legtöbbet hallgatott HIM lemezem volt. A bűvös hetes, ugye?

A Tears on Tape-pel ők már 20 éve léteznek, a nyolcadik albumuk, én meg aznap nem HIM-et fogok hallgatni, hanem Depressziót az első sorból, de az mellékes. 11 éve fogom ismerni a munkásságukat, 11 éve vállalhatom büszkén, hogy Metal is Religion, érzem, hogy van hova tartoznom. Mégsem tudtam azt mondani rá, hogy ez igen. Megénekeltem már, hogy gyengének érzem az amúgy erősnek mondott albumot. De nem az. Lehet, hogy köszönhetem ezt a többi műfajnak, amit hallgatok mellettük, de akkor az Egypt Centralt is ugyanennyire le kellene húznom, vagy a Seethert.

Sőt, hadd meséljek az elvakult Ville imádatomról. Anno, mikor néztem mások HIM szobáját, elismerően bólogattam. Olyan kreációkat találtam, hogy sokszor ihletet merítve magam is találtam ki pár dolgot, volt SK éves naptárom, órarendem, a HIM Times, és sok egyéb rajongói cucc, amiktől tavaly megváltam. Viszont én abba a táborba tartozom a mai napig, akik azt mondják, hogy a HIM öttagú zenekar, nem egy, és a többiek művészek. Ezt az egyet megtartottam a 10 évből.

Pár évig szenttül hittem, hogy majd egyike leszek azoknak a civileknek, akik párkapcsolatot alakítottak ki a kiszemelt sztárral. Így visszagondolva ez röhejes, mert semmit sem tettem a cél érdekében igazából, csak elkezdtem finnül tanulni, és kint töltöttem egy hónapot Heinolában. De aztán ez Finnország után, és a szakmám kitanulása alatt kikopott belőlem, és ki merem állítani, hogy gyógyult vagyok. A finn-kórságomból nem, azt már csak a halál ássa ki belőlem, de már nem vagyok azaz elvetemült Ville-istenhívő, mint voltam. És ennek semmi köze Sandrának, mielőtt jönnének a sárbombák. Sőt, boldog vagyok, hogy végre valaki összeszedte ezt a hülyegyereket, mert így legalább van múzsa az albumokhoz, nekem is más múzsáim vannak az én gyerekeimhez, és így mindenki boldog.

Azért a kilencedik albumra kíváncsi leszek, a turné után megint stúdióznak. Hátha megint lesz egy tökösebb album, mert vagy a túl sok Amon Amarth és power metal teszi, vagy tényleg érdektelen banda lett számomra a HIM.

Nemrég jelent meg még csak az új Sonata Arctica album, a Pariah’s Child, és első hallásra egy hatost adok a produkcióra, de persze, ez még változhat. Az utóbbi időben nagyon sokat hallgattam Sonatát, ami jó jel, mert a legjobb 10-ben vannak.

Hogyan lettem Sonatás? Egybeköthető a Nightwish-mániámmal, mert egyszerre fedeztem fel a két csapatot, de csak évekkel később tudtam meg, hogy amúgy a két zenekar tagjai jó barátságban vannak (Finnországban mindenki ismer mindenkit, egy nagyobbacska falucska). Az Unia album volt az, ahol teljes lett a szerelem, bár akkor nagyon love metalt hallgattam agyba-főbe, de akkor gyakorlatilag a lemeztáram első 15 helyén finn előadókat találhattál (mostanra ez jelentősen lecsappant, tanulmányt lehetne írni a Last.fm chartomból).

Az Unia utáni két album kicsit lejjebb vert az imádatomból, mivel Tony elmondása szerint nem volt az a kimondottan power metal, így ezt száj húzva, de elfogadtam. Azonban jó hír, hogy az új lemez már visszanyúlik a gyökerekhez, a farkast is visszahozták, tehát teljes a boldogságom.

Többször elgondolkozok, meddig jó egy stíluson belül boncolgatni a határokat. A HIM-nek ez nem tett jót, a Sonatának szintén sem. Nem tudom, én valahogy megszoktam, hogy van egy stílus, és nem tér el mindig magától.
Szerencsére, Tonyék az új albummal visszataláltak saját magukhoz, olyan Unia II. érzésem van. Az új gitáros is jót tett nekik, többször találkozom a gyönyörű hosszú sörényével a tumblr falamon (Tony haját meg ellopták -.-„)

So, a Sonata Arctica a finnek listáján a legjobb tízben van, a legjobb ötben is talán (gyorsan puskáz: a negyedik helyen állnak konkrétan, a The 69 Eyes, az Apocalyptica és a Nightwish előzi meg, és nemrég hagyta le az Uniklubit), így a finn farkasok tudnak valamit. Nem merném a Powerwolf finn testvérének hívni, de egy helyen a két csapatot biztosan megnézném, mint oly sok mindenkit.

Ez pedig az új album nyitódala. Aki hallgat Sonatát, nektek is olyan Unia-érzésetek van?

Még aktívabb (mintha most nem lennék, lol) finn mániás koromban tényleg állandóan vadásztam a finn rock/metal csapatokat, mert mégiscsak Finnország a metal hazája :D. Az egyik ilyen nagy-nagy szerelmem azóta az Uniklubi.

A finn csapat neve magyarul álomklubot jelent, és bár több tagcseréjük volt (anno megénekeltem, hogy sírtam Teemu elvesztése miatt), erre jött a hír pár hete, minden új tag a helyén, a hivatalos szünetnek vége, így végre zsírúj dalok kerülnek elő. Mondom, oké, most már nem lehet baj, én így is örülök.

Tudni kell, hogyha egyszer meghallgatsz egy finn előadót, elkap a finnek varázsa, és soha többé nem tudsz szabadulni tőlük. Kezdhetsz bármilyen zenekarral, bámilyen műfajban, fogoly leszel kb. életed végéig.
Anno, mikor HIM és The Rasmus mániás voltam, sorban jöttek a többiek, akik a mai napig a lemeztáramban vannak, és sűrűn hallgatom a dalaikat. Az Uniklubi azt hiszem, a Lovex-szel egyidőben érkezett meg, van hasonlóság a stílusuk között, csak amíg a Lovex-nek angol a szövegeik, addig az Uniklubié 101%-osan finn. Néha most is egy-két sort megértek, de újra oda kéne tennem a fenekem a finn nyelv mellé, ha akarok kezdeni valamit vele, de az még odébb van. Mondanám, hogy műfajilag pop-rock, de én azt a műfajt alapból nem követem.

A finn metalra van egy nagyon egyszerű műfaji besorolás: suomi metal. Ide minden jöhet, ami finn, sokszor még olyanokat is besorolnak, akiknek amúgy van „skatyulázható” műfaja.

Nyelvtanulásnak nem rossz alap, később majd hozok a finn előadókról egy összesítőt, akik anyanyelvi dalokkal is rendelkeznek, és itt nem csak az Ensiferum, Moonsorrow stb. vonalról lesz szó. Az alábbi dal pedig annyira friss, hogy az Uniklubi hivatalos Facebook oldaláról hoztam :3.

Pont gondolkoztam, vajon mikor fogok jubileumot ünnepelni Magyarország egyik nagy metalcsapatával, a Depresszióval. És nemsokára elérkezik ez a pillanat. Napot pontosan mondani nem tudok, de annyi biztos, hogy én 2004 óta ismerem a zenekart.

Azonban sajnos az első Depresszió koncertem nagyon soká jött el, amiért szidtam is magam eleget, ne aggódjatok. Volt még anno Maglódon egy ingyenfeszt, oda mentünk le akkori koncertes ismerősömmel. A számlista valahol meg is van még egy lejátszási listában, amit most így utólag be is rakok:

Depresszió, Maglód, 2010. augusztus 8.

» 01. Ma éjjel
» 02. Itt benn
» 03. Kezdjük el!
» 04. A mi forradalmunk
» 05. Rajtad áll
» 06. Sokkold a rendszert!
» 07. Adj még (édes álmokat)
» 08. Néha
» 09. Nem akarok elszakadni
» 10. Ha mennem kell
» 11. Nincs jobb kor
» 12. Tűzön és vízen át
» 13. Az én játékszabályom
» 14. Égi jel
» 15. Itt az én időm
» 16. Lásd (amit neked szántak)!
» 17. Hagyjatok bízni!

El sem hittem, hogy két kedvenc dalom volt élőben, és áhw <3. Volt szerencsém találkozni utána a fiúkkal, fotókat is csináltunk, csak egyedül Sodát nem értem utol, de ami késik nem múlik, annak eljön az ideje ;).

Aztán valahogy teltek az évek, hallgattam itthon, de nem jártam koncertekre. Pedig a Depi istentelenül jó bulikat nyom, nem egy beszámolót írtam már ide a blogba is. Aztán valami történt, mintha a srácok felszálltak volna arra a bizonyos légkörbe, és a rajongókat nem is vennék észre. Én nem. Idén számíthatunk egy zsírúj albumra, akkor az Eurovízión is hátha ők képviselnek minket. Bármit is mondanak róluk (nem ez az első dolog, amit negatívumként hallok a bandáról), én büszke vagyok rájuk, hogy ennyi év után is mindig tudnak újat mutatni, figyelnek arra, mi mit akarunk élőben hallani, és a többi.

Zárszóként, ha szerintetek is van esélyünk kijutni Eurovíziósra, akkor mindenképpen szavazzatok rájuk! Vannak kedvencek a nem-metal rétegből is, de bakker, ha már van egy fajtámbeli, akkor a fajtámbelire voksolok. Hajrá Depi!!!