Hy darlings! ♥ \m/

Na gyerekek, erre a posztra pont a drágalátos piedesztálon tartott zenekar miatt kellett várni ennyit, de tisztában voltam vele, hogy a késésnek oka van – mégha nem is tudtuk meg a valódi okot, mindegy is, maga a videó megérkezett végre, úgyhogy addig előtte gyorsan megírtam a posztot, ha már ennyi ideje várattak minket/engem. De jaaaj, már nagyon rég szükség volt erre. Főleg rájuk. Kicsit kezdem sajnálni a többi előadót, mert amint augusztusban a kezembe akad a box, akkor csak a nagyon nagyok (pl.: Down for Whatever itthonról) fog tudni bekerülni a hallgatási listára. De 2022 már most elkényeztetett engem.
A poszt csúszásért pedig elnézést kérek, Geralt a bűnös.

Lacrimas Profundere: A Cloak Woven of Stars

Ott voltam a premiernél, és ATYA.ÚR.ISTEN. Eszemet eldobom, ez annyira menő!
Ha ez a dal ilyen, akkor milyen lehet a többi? Már tudom dúdolni a refrént, az egyik sort szeretném magamra varratni, valahol a Madness Returns tetkóm közelébe (segítek: Don’t even look at me and call me insane « ez az a sor). Igaz, azóta már tudom, hogy jönni fog a következő klip, ezt első kézből tudom, de én meg annyira benne vagyok a dologban, hogy azt is tudom, melyik fog jönni, és azt is, hogy az utánalévők, de engedelmeskedem a mindenkori Bossnak, és nem, nem lövöm le a poént. Plusz, akitől az infót tudom, az is megkért rá, hogy ne rontsam el az örömüket.
Úgy nézek én ki, mint aki a legkedvesebb zenekara kérését semmibe veszi?
Inkább kapjatok ti is Lacrimas-mérgezést. Enjoy! 😉

Five Finger Death Punch: AfterLife

Elsőre nekem szokatlan volt, mint annak idején az Inside Out, de aztán ahogy hallgattam, és jobban odafigyeltem a szövegre, nagyon fel kellett figyelnem arra, hogy tudok párhuzamot vonni az életem és a dal sorai között. És ez ritka, hogy kapásból megtalálom, főleg 5 hallgatáson belül. De akármennyire is erős zenekar a FFDP, az új lemeznek olyannak kell lennie, hogy bekerüljön a Lacrimas mögé. Vagy amilyen hangulatban leszek, egy dal ebből, teljes album, egy dal onnan, teljes album X”D.
De amúgy nagyon hallgatni való kis nóta lett ez.

Machine Head: Chøke Øn the Ashes øf Yøur Hate

Direkt az áthúzott o. Meghagytam. Csak nem őket is megszállta a Mother StrangerVille-ből?
Na jó, viccet félretéve, az agyamat valahol az utca túloldalán szedtem elő, mert az első pár pillanat után automatikusan bólogatni kezdtem. De pont ez az a fajta Machine Head, amit már évek óta keresnek, és remélem, elégedett lesz mindenki. Mert ha ilyen lesz tényleg az album (ami szintén augusztus 26-án jelenik meg, csak Of Kingdom and Crown címmel), akkor ott lobogni fognak a hosszú loboncok rendesen.

Paddy and the Rats: Party Like a Pirate

Megint itt vannak hazánk kalózai, de az eleje engem valamire nagyon emlékeztet, csak nem tudom, mire. De a dal maga az nagyon ütős, a klipet pedig eszedbe ne jusson józanul megnézni. Én így este néztem meg műszak után, és fogtam a fejem, hogy mit láttam? Mert ez nem az a Paddy, amit megszoktunk. Lehet, hogy próbálják feldolgozni a szomorú tényt, de azt nem így kellett volna.
Meg… a kalózok nem így buliznak. Még az enyéim se. Jack Sparrow sír éppen valahol a rumos üvegével.

Road: Átverve

Oké, valami dereng, mintha tudtam volna erről, de csak kétszer találtam meg magamat. Azóta is próbálok felocsúdni belőle amúgy.

Arch Enemy: Sunset Over the Empire

Ahogy néztem a klipet, az jutott eszembe, hogy kevés zenekart láttam, akiket megihletett valamilyen szinte az apokalipszis, ami mostanában körülöttünk zajlik. Gondoljatok csak bele, először a covid, most a háború… kíváncsi leszek erre az albumra, mert amiket eddig hallottam róla, az nekem igencsak bejött. Mondjuk jó, nekem mostanában a hörgős zene adja az agyamnak az oxigént, de mindegy.

Crematory: Tränen der Zeit (Tears Of Time – German Version)

Nekik is lesz amúgy új lemezük, most esik le, csak úgy valahogy teljesen elfelejtettem. Ráadásul most pénteken fog megjelenni, és eddig a németek nem okoztak csalódást. Bár nálam Németországból jelenleg ők nincsenek a legjobb öt között, lehet csak le kellene ülnöm melléjük. Mert igazából, vannak jó dalok elrejtve, amiket akaratlanul is énekel az ember lánya, de nekem mostanában minden más zene elvisz, addig nehezen jutok hozzájuk. De ezt most sikerült megcsípnem.

Xandria: Reborn

Néztem a klipet, és igen, éreztem Dianne hiányát, aki miatt szerettem meg a Xandriát úgy istenigazából. A mostani csajszi, Ambre Vourvahis valóban egzotikus, valami újdonság van a piacon, de valami akkor is hiányzik belőle. Vagy lehet, hogy csak én szoktam meg, hogy a legtöbb csajszi a Xandriában operaénekesnőket megszégyenítő hanggal rendelkezett. Vagy csak annak idején Tarja nagyon magasra tette a lécet a Nightwish-élén. Viszont, mivel ez csak egy dal az újak közül, ezért nem temetem el annyira, mint a Starkillt. Mert lehet, hogy le tudnak tenni valami olyat az asztalra, amitől ott marad az agyam.

Orden Ogan: It Is Over (feat. Dennis Diehl)

Belegondolva… ez is megeshet akármikor. Belegondolni is borzasztó lehet. A klipnek már csak ez az egyik fontos figyelemfelkeltője. A másik pedig? A jó zene. A németeket már elég rég felfedeztem magamnak. De ez a mostani dal, ez atyaúristen, ez valami fantasztikus.

Lost Society: 112

Bemutatom a finn Starkillt. Az első három lemezüket nagyon szeretem amúgy, ez a mostani is jónak ígérkezik. Bár ilyen lenne az amerikai mása is, te jó isten. Mennyivel másabb lenne minden. Ne kérdezzétek, miért hasonlítok mindenkit már megint hozzájuk. Amúgy de, nyugodtan. Felfedeztem megint a Before Hope Fadest, azért.