Hy darlings! \m/ ♥

Szokásos, lélekkiöntős vegyes felvágott következik, mert az előző úgyis rég volt már (májusban, jesszus O.o), úgyhogy elérkezettnek láttam az időt arra, hogy egy icipicit magamnak is jót okozzak azzal, hogy kiöntöm magamból a szennyet. A naplóm amúgy is várat magára, egy jó ideje tervezem vele a találkát, de eddig nem volt rá időm egy bizonyos fehér hajú úriember miatt, aki nem Xavier.

Május amúgy nem is volt annyira régen, tekintve, hogy lassan 2 hónapja volt… de nekem ezen idő alatt megváltozott sok minden. Szerencsére, pozitív irányba, de a hosszú távú eredményekre még várni kell, mint mindenre sajnos. Az új munkahelyemmel nem lőttem mellé szerencsére, nagyon is szeretek ott dolgozni. Nem nehezek a feladatok sem, közel van, a társaság is jó, és hosszú idő után úgy érzem, nem félek a közvetlen főnökömtől, ami ugyancsak egy jó ómen.
Ez a hely egyébként nemrég áthelyezett egy másik utcai boltjukba. Nem is lett volna ezzel gáz, mégha nehezen is küzdök meg a hirtelen változásokkal, úgy voltam vele, hogy idővel biztos jó lesz megint. Csakhogy, olyan dolog jött elő, amiről nem is számítottam rá, hogy találkozni fogok vele: fojtogató, szorongó érzés volt ott lenni. Nem azért, mert nem találtam meg a hangot a többiekkel, vagy rossz feladatokat kaptam volna. A bolt elhelyezkedése, a föld alatt. Az volt a bajom. Mert ha földszinten, vagy akár emeleten lett volna, azt mondom hagyján, kit érdekel, de így már más volt, visszatekintve, hogy nekem volt egy nagyon súlyos esetem 2020 decemberében, amiről már egyszer beszéltem a 227 nap c. posztomban. Most nem linkelném be, a Blog kategóriakeresőjében vissza tudsz olvasni, ha szeretnéd tudni, mi történt akkor.

Először amúgy is csak arról volt szó, kisegíteni megyek át, mert mint mindenhol, munkaerőhiány van, az én lelkesedésem pedig kapóra jött (volna). Az első 3 napban el is tűnt. Sokszor volt, hogy olyan ismerős érzések, gondolatok jöttek vissza, amikről azt hittem, nem kell többször már átélnem. Konkrétan mit is éreztem? Jogos kérdés. Először azt, hogy kilátástalan a helyzet, hogy nincs hova lépni. Hogy csak rossz vár kint, még a fojtogató érzésnél is rossz. Aztán, mikor láttam egy nőt, aki szinte megszólalásig hasonlított valakire, aki nekem egyszer már rosszat is okozott, akkor enyhe pánik is rám jött, hogy úristen, ismétlés lesz. Szerencsére, tudtam segítséghez fordulni, így kénytelen voltam az amúgy dekorációs célokra szolgáló gumi fekete macskát befogni stresszlabdának. Szegényt időnként megszorítottam, vettem párszor mély, nagy levegőt, azzal kontrolláltam magam. Persze, vizet is ittam, mert ilyenkor az is nagyon-nagyon sokat segít (első és eleddig utolsó pánikrohamomnál is segített). Aztán, lehet az is rátett egy lapáttal, mikor közölték, hogy a kisegítés címszó változott végleges áthelyezésre.

Nem azzal lett volt baj, hogy új hely, új társaság, de a munka ugyanaz. Nem szabad félreérteni. Az elhelyezkedés nem volt mindegy. Konkrétan reggelente olyan gyomorgörcseim voltak, mikor még érettségi előtt kellett suliba mennem. Kínomban megérdeklődtem, lehetőség van-e rá fentebb említett okok miatt visszakerülni a helyemre, akkor azt az ígéretet kaptam, hogy megbeszélik, mert az egészség fontosabb, úgyhogy ott valami kis remény költözött belém, és próbáltam úgy hozzáállni, talán nem marad ez így sokáig. Aztán, mikor a hét vége felé megkaptam az infót, hogy hétfőtől visszakerülök, akkor úgy megnyugodtam, és szinte sírni tudtam volna örömömben.

Viszont, ez a két hét picit kivett belőlem. Mintha már nem érezném magam olyan erősnek, mint amilyennek valójában tartom magam. Így is megkaptam, mikor elmeséltem ezt egy nagyon jó barátnőmnek, aki ért is ezekhez, hogy csoda, hogy még csak most jött elő poszttraumaként. Nem szeretném ezt annyiban hagyni. 2018 óta inkább rossz dolgok történtek velem javarészt (a jókról nem szabad elfeledkezni nyilván), és akkor nem fordultam szakorvoshoz, mert lehet, hogy nagyon sokat segítene, ha egy harmadik, kívülálló tudna segíteni. Meg a TB-m se azért van befizetve, hogy ne keressek fel orvost.
Úgyhogy elképzelhetőnek tartom, hogy idővel elő fognak kerülni olyan posztok, amikben ezekről fogok írni. Egyrészt, a mentális egészség is nagyon fontos, nemcsak a testi. Sajnos sokakról látom, hogy bár testileg tökéletes állapotban van, a szemeiben látom, hogy ez csak egy álca, mert mindannyian küzdünk valamivel.
Ez ugyancsak fontos, úgyhogy csak bátorítani tudok mindenkit, aki hasonlóan érez, hogy bátran keressen fel szakembert, mert lehet, hogy onnan kapja a segítséget, ahonnan a leginkább nem számít rá.

Voltam lassan egy hete szemészeten is, ahol egyrészt az derült ki, hogy a jobb szemem romlott, másrészt ott nem tudnak vele mit kezdeni. Az esetem nem speciális, de orvosolható, csak egy másik helyen kell orvost keresnem, aki feltehetően rövid időn belül megszabadít a születésem óta tartó hibámtól. Szoktam embereket látni, akik hasonlóan élnek ezzel, mint én, de nekem ez önbizalmilag kegyetlen sokat visszadob, és szégyenkezni is szoktam miatta, pedig alapjáraton nem lenne miért, mikor nem tehetek róla, a részeg doki ráfeküdt Anyu hasára, hogy kipréseljen belőle, holott császároznia kellett volna. Elvileg nem is él már, úgyhogy nem tudok vele mit kezdeni már sajnos…

A másik, ami miatt úgy érzem, hogy lehet nem ártana szakorvost felkeresnem, hogy egy orvosi rendelő reklámjával találkoztam, ami a PCOS-tüneteivel küzd. A leggyakoribb tünetei közül néhány rám is igaz volt. Tudom, tudom, nem bízunk az internetnek, mondja a szemembe orvos, de sajnos van okom, hogy ezt is feltételezzem. Világéletemben nem volt rendszeres a menstruációm, ezek mellé csapd hozzá a vashiányos vérszegénységet, és érthető, miért is vagyok olyan, amilyen. Ezek mellé szerintem nyilvánvaló, hogy magnézium is hiányzik. Eddig nem gondoltam rá, hogy nőgyógyászhoz is forduljak ezzel, de ezek alapján úgy vagyok vele, hogy jobb minél előbb túlesni rajta, mert lehet, hogy valami évek óta lappang, és csak rosszabb lesz, ha nem ragadom grabancon a problémát.

Holnap lesz egy hete, hogy mamám visszatért a pszichiátriáról. Mint kiderült, az elmúlt évek (esetében évtizedek) óta szedett gyógyszerek túlzott mértéke olyan szinten roncsolták már az agyát, hogy az váltott ki számtalan tünetet, amiket kénytelen voltam elszenvedni. Az étvágytalanság, alváshiány, rossz közérzet, mogorva stílus, javarészt verbális sértegetések mind-mind ide vezethetőek vissza. Ez a 13 nap alatt, amit bent töltött, leszedték erről a gyilkos tablettáról, átállították egy másikra, amivel olyan, mintha kicserélték volna. Mosolygós, enni apránként eszik, de legalább a tányér üres, nem szid senkit, nincsenek csúnya gondolatai, és ezek mellé olyan szép mozgása is van, mintha el sem esett volna. Persze, sokat menni így sem tud, már az egy szép teljesítmény volt, hogy a kórházból hazajött, mert nem kevés lépés volt a megállóba érni. Utána már gyerekjáték volt.
Szegénynek nehezen mondtuk el az időközben kialakult, számomra már inkább nevetséges helyzetet, amiről nem szeretnék többet beszélni, de megértette, és ő is szomorú, hogy ennyire könnyen meg lehet vezetni néhány szóval, amiknek nincs valóságalapja. A karma mindenkit utolér, aztán majd meglátjuk, ki nevet a végén. Megsúgom, én fogok.

Mindezek mellé feltette a pontot az i-re a mikrónk halála is. Tudom, ez az összes fentiek után inkább tűnik nevetségesnek, mint komolynak, de igenis tud komoly gondokat okozni. December óta szinte minden kisebb konyhai berendezés megadta magát. Először volt ugye a fritőz, aztán a kávéfőző. Év elején a kettős rezsó döntött úgy, hogy ő többet nem melegít, úgyhogy meg kellett válnunk tőle. Egy hónapja kb., hogy a mikrónk adta fel az életét, de mondjuk úgy, hogy számítani lehetett rá, legalább 20 éves volt már, ha nem több. Ez egy mikrónál gyönyörű kornak számít. Sose jobbkor…
Aztán ne csodálkozzak, hogy rászoktam a hideg, főzést nem igénylő kajákra. Néha egy-egy saláta sokkal jobban tud esni, mint egy gyorskaja, vagy egy rendes főtt étel. Pedig én aztán évekig kerültem a salátaféléket, de ha a gyrosban meg tudok enni a paradicsomon kívül mindent (akár hús nélkül is), akkor nehogy már mást ne.

Ennyi lett volna most úgy összefoglalva az elmúlt hónap, majdnem hónapok. Szeretnétek, ha havonta írnék ilyen hosszabb, lelkizősebb posztokat? :3