Hy darlings! \m/ ♥

Tudom, hogy mostanában nagyon eltűntem, de ez nem azért volt, mert abba akartam hagyni a blogolást. Épp ellenkezőleg! Csak sajnos a dolgok nem úgy alakultak sokszor, mint terveztem. A melóm nagyon leszívott mind lelkileg, mint testileg, de főleg szellemileg. Sokszor csak arra volt erőm, hogy hazaérve egyek valamit, aztán dőltem is vissza az ágyba. Sokszor 2-3 napom volt egymás utánban, egy-egy nap pihenőkkel, max. egy szabad hétvégével, de akkor sem volt alkalmam pihenni, mert itthon tettem-vettem, mert valamit mindig kellett csinálnom, és jóformán csak egyedül vagyok.
Így természetesen a lábaim kezdik megérezni ennek a súlyát, és próbálkozom direkt úgy pihentetni, mikor lehetőségem van rá, hogy megpróbálom felrakni valahova, vagy polcolni. Van rá krémem is egyébként, ha nagyon vészes lenne a helyzet, vagy még a térdszorítót szoktam alkalmazni, ha nagyon muszáj. De inkább ne legyen muszáj. Sajnos így 30 fölött már érzem az idő múlását.

Megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy váltok megint. Tudom, nem egészséges, meg nem igaz, hogy nem tudok egy helyben maradni, de szerintem az embernek tisztában kell lennie a saját korlátjaival. Eleinte bírtam, tényleg, hazudnék, ha nem, de mikor sok olyat tapasztaltam, ami már nem tetszett, akkor megkondult a vészharang, hogy biztos, hogy jó helyen járok-e itt. Lehet az is volt a baj, hogy én voltam a legfiatalabb, meg hát érkeztem egy olyan háttérrel, hogy „én ennél jobbat is kaphatok, csak keresnem kell”.
Plusz, szerintem a kiégés határán álltam, főleg újév után, mert túl sok minden nyomta a vállam, és ez a teher egyre csak jött és jött. Valószínűleg, összeroppantam a súlya alatt. Túl sok elvárás, és nem tudtam mindennek megfelelni. Meg kellett állnom, és megnézni, mit tudok ledobni magamról, hogy még azt mondhassam, oké, ennyit elbírok. Többet nem.

A szelektálást egyértelműen a negatívumok kidobásával kezdtem, de gyökeresen nem tudtam egyiket sem megszüntetni, mert ahhoz nagyobbat kellett lépnem. Nem volt olyan egyszerű, mint valakit letiltani Messengeren, hiszen nap mint nap emberek vettek körbe. Szabadabban akartam magam érezni, és akárhogy is gondolkodtam, nem az otthont a legegyszerűbb leváltani, hanem a munkahelyet, ami több stresszt pakolt rám, mint a generációs különbségek. Elkezdtem keresni egy újat, ami szabadabb egy kicsit, de mégis nem érzem magam úgy, hogy megfojtanak.
Azt rólam tudni kell, hogy utálom a teljesítménybért, mert tudom, hogy nem vagyok képes egy szintén jobban dolgozni. Emiatt is kaptam megjegyzéseket, hogy lehetne jobb. Nem dolgoztam rosszul, de tudnám jobban is. Ezek mellé volt, hogy néha szúrópróbaszerűen tesztelték, mennyire figyelek, mi megy át a kezem alatt, és ezeken rendszerint elvéreztem. Volt, ami kimaradt, mert nem tudtam annyi mindenre figyelni. Elsőre még oké, elnézték, mert nem volt tapasztalatom benne, de következő alkalomra már dorgáltak, az utolsónál pedig már levonták a bónusz béremből.
Elegem van néha ezekből a kiskapukból.
Próbáltam a szabad napjaimon interjúkra járni, ezekre elmentem, ahova el tudtam menni, de sokszor vagy vissza se kerestek, vagy megkaptam az elbocsátó üzenetet. Volt, hogy egy órán belül a jelentkezés után! De nem adtam fel, szabadulni akartam a béklyóimból. Aztán találtam valamit, ami lényegével kötetlenebb, mint ahol voltam. Egy próbanap után máris úgy érzem, hogy nem vagyok annyira elnyomva, mint voltam, és tudtam venni egy nagy levegőt, tisztábban gondoltam előre. Úgyhogy nemrég intéztem a felmondásomat.

Amióta megszabadultam a tehertől, lebetegedtem ugyan, de már kezdek kijönni belőle. Ez nagyjából olyan, mint tavaly szeptemberben, amikor is köhögtem, köhögtem, majd egyik nap 38.9 fokos lázzal dőltem ágynak. Annyi különbséggel, hogy most időben elkaptam, és nincs esélye a fertőzésnek terjedni, sőt, kezd visszaszorulni. Csak melegen kell tartani az arcüregem, aztán csókolom. Ezért voltam maszkban nagyon sokszor.
Másik érdekesség, hogy nagyon sokat gyalogoltam az utóbbi időben, és ezt megérezték a lábaim is. Térdtől lefelé mindkettő fáj egy idő után, de főleg nap végén. Pihentetni szoktam, vannak rá fájdalomcsillapítóim, meg szorítók, de ha mégsem enyhülne rövid időn belül, felkeresek egy orvost, hátha van rá valami megoldás. Nem szeretnék kimaradni semmiből.

Ezeket leszámítva amúgy jól vagyok. Általánosságban cicaszitter vagyok, mert Szofika nagyon eleven, elevenebb, mint annak idején Cili volt, így szinte elmormolok egy imát, amikor alszik. Az első egy hétben még csak a szokásos szoktatási köröknek futottunk neki, jártak egymás területén, ismerkedtek a szagokkal.
Nem, sajnos nem négy cicánk van, még mindig csak három. Encike sajnos nem tudta legyőzni a gyilkos kórt, ismét megtámadta a testét, és az orvos is mondta, hogy csak tolni tudja az elkerülhetetlent a műtétekkel, de a végén szerencsétlen amputálás nélkül nem úszta volna meg a szenvedést, és nincs annyi bőre a cicáknak, hogy ez hosszabb távon túlélhető legyen. Akkor anyum meghozta az egyetlen döntést… ami kegyetlennek tűnt, de akkor az volt a leghumánosabb. El kellett engednünk.
Természetesen ez megviselte a családunkat, Anyum nagyon mély depresszióba zuhant, szinte alig tudtam egyáltalán szinten tartani, de sajnos, nem tudtam sokszor mellette lenni, mert szólított a kötelesség. Egyszer beírtam egy cicás csoportba, hogy kiscicát keresek, de mivel nem volt „cicabumm”, így el kellett tolni a kiválasztást. De megkaptam egy negatív megjegyzést, hogy a profilképem alapján nekem ne adjanak, mert nem lenne jó helyen nálam az állat. Közös ismerősünk sem volt! De ez már csak az emberi rosszindulat, ami ránk magyarokra oly’ gyakorta jellemző… mindegy, elengedtem.
Anyum nagyon szenvedett, sokat sírt, és ez nem tett jót a szívének. Nem volt elég nekem akkor a benti lélekgyilkolás, akkor még az itthoni is, hogy nem tudok segíteni, mert várni kell… aztán, egyik szabadnapomon beírtam, hogy cicát keresek (még egyszer, kiemelve, hogy nem első cica lenne), és ráleltem a kisasszonyra. Először megmutattam Anyunak, mégiscsak neki kell döntenie. Ajánlottak olyat is, aki hasonlított Encire, de azt nem akarta, az újra feltépte volna a még friss heget. A képen amúgy Szofikának látszik a kis nyelve hegye, azért választottam ezt. Jól mutatja a személyiségét.

Bloggal kapcsolatban igyekszem visszatérni, mert vannak terveim, mikről szeretnék írni. Tudom, elment most a blog a gaming irányába, de nem csak ez tölti ki az életemet. Haladok a sztorikkal egyébként – de csak fejben, mert az ötleteim csak gyűlnek, eddig semmit nem írtam, de a vázlatfüzetem nagyon örült. De majd most, hogy van egy új helyem, ahol tudok végre kicsit lazább lenni, be tudom iktatni az írást is végre. Areh úgyis türelmetlen. Meg Xavier is előállt egy zseniális ötlettel. Simsben amúgy jól van, már érik a house tour is, amit egy ideje már tervezek, csak szerettem volna, ha minden szépen be van rendezve, ahogy kell neki.
Posztokat is hozok még, a tőlem megszokott stílusban ^^.