Veszettül szenvedős helyzetbe kerültünk. Nemrég megokosodtunk, hogy bizony nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt a híres nevezetes önkormányzat gondolja. Legyen annyi most elég, hogy augusztus közepétől bizonytalan ideig szüneten leszek, posztok nem lesznek, csak mikor biztosan le tudom tenni a fenekem, és megírni azt a posztot, ami már évek óta érdeklődik bennem. De akkor kegyetlen őszinte leszek.

Mai posztomban sikeresen újra belevetettem magam az albérlet keresésbe, így akadtak néhány gyöngyszemek, amiket muszáj voltam átélni, hogy rájöjjek, az emberiség egyes fajtái úgy viselkednek, mint a T-Rexek: akkor csapnak le, mikor akarnak azokra, akik egyáltalán nincsenek felkészülve rá.

Sok számot tárcsáztam – értitek, ÉN, aki utál telefonálni – közülük sokat már kiadtak, és mivel kezdődik az egyetemi szezon, bizony csak hallgatókat/egyetemistákat akar befogadni. Az egyik hölgy megjegyezte, hogy nem érti, miért akarnak családok költözni egy háromszobás lakásba, mikor az egyetemistáknak a legjobb. Pedig mondtam, hogy négy felnőttről van szó, kaució sem akadály, de mindegy. De nem ez tette fel arra az i-re azt a bizonyos pontot.
Hölgyeményünk kiérdemelte a Nap idiótája, ha nem is az Év idiótája címet nálam. Felhívom először, hogy érdeklődjek a kiadó ingatlan iránt. Másfél percen keresztül csengetem. Már kezdem feladni, mire végre hajlandó felvenni, és akkor megszólalt arrogáns hangon, hogy most nem ér rá, küldjem el azt a számot, amiről hívtam, mert ismeretlen szám, és ismeretlen számokat nem tud visszahívni. Ez volt a legnagyobb problémája. Közöltem vele, hogy vonalasról beszélek, nem tudok mit kezdeni vele, ilyen a szolgáltató.

Itt már éreztem, hogy csodaszép lesz a kútba fulladó kapcsolatunk, vártam egy kicsit. Felhívtam majdnem egy óra elteltével, hogy közölj már valamit a lakásról te szerencsétlen, amit én is tudok már, mert tudok olvasni, de hallani akarom az ő szájából is. Megint lecseszett, hogy miért nincs hívószámom, elhadarta, amit tudott a lakásról, én tökéletesen értettem a szétesőben levő hármas metrón elhangzott szavait, de közli így az 5. percben, hogy legyek kedves, hívjam már fel egy 10 perc múlva, addigra nem lesz metrón, és feltehetem neki a további kérdéseimet. Itt már éreztem, hogy Rozalinda napja nem lesz boldog, és nem ehet egy hatalmas burgert a Burger Kingben, de mondtam jó, eeezt még elnézem. Vártam megint 10 percet, direkt többet, nehogy az legyen, hogy véletlenül egy velociraptor eltéríti a metrót, és ne adja Merlin, nem tud leszállni. Már megismert a hangomról, és kérte, hííííííííívjam visszaaaaa öt peeerc múlvaaa, mert akkoooor tuuuud beszéééélniii. Igen, affektáltam, így idegesítőbb. Azt hittem, levakarom az arccsontomról a bőrt, ez nekem már túl nagy impulzus, nem bírom a nyomást Margit, savba mártom a telefont, de én még egyszer fel nem hívom.

Direkt vártam egy jó negyed hatig, hogy bizony kapja el egy velociraptor szálljon le a metróról végre. Csörög, csörög, foglalt. Mondom, naaa, valaki mégis bátrabb, mint én? Várok öt percet, csörög, foglalt. Itt intettem búcsút az albérletnek, mert biztos egy nálam tehetősebb, valószínűleg egyedülálló fiatalember/fiatal lány lesz a szerencsés, aki azt a csodát birtokolhatja a szemesztere alatt. 

Csakhogy mamámat nem hagyta nyugodni ez a tény, és én míg sutyiban elvoltam kaját készíteni, és megnézni, hogy van anyum, ő felhívta ezt a hölgyképződményt. Bemutatkozott kinek a kije, majd ugyanúgy lehordta őt is, hogy mi az, hogy ez a szám sem látható, hát ő így nem tud visszahívni! Aztán mondta ott a magáét, mama meg szó nélkül fogta, és letette a telefont egy anyád csipáját mondattal, és itt véget ért a kapcsolatunk. Lehet, hogy azóta már tényleg találkozott egy velociraptorral.