Nemrég jelent meg még csak az új Sonata Arctica album, a Pariah’s Child, és első hallásra egy hatost adok a produkcióra, de persze, ez még változhat. Az utóbbi időben nagyon sokat hallgattam Sonatát, ami jó jel, mert a legjobb 10-ben vannak.

Hogyan lettem Sonatás? Egybeköthető a Nightwish-mániámmal, mert egyszerre fedeztem fel a két csapatot, de csak évekkel később tudtam meg, hogy amúgy a két zenekar tagjai jó barátságban vannak (Finnországban mindenki ismer mindenkit, egy nagyobbacska falucska). Az Unia album volt az, ahol teljes lett a szerelem, bár akkor nagyon love metalt hallgattam agyba-főbe, de akkor gyakorlatilag a lemeztáram első 15 helyén finn előadókat találhattál (mostanra ez jelentősen lecsappant, tanulmányt lehetne írni a Last.fm chartomból).

Az Unia utáni két album kicsit lejjebb vert az imádatomból, mivel Tony elmondása szerint nem volt az a kimondottan power metal, így ezt száj húzva, de elfogadtam. Azonban jó hír, hogy az új lemez már visszanyúlik a gyökerekhez, a farkast is visszahozták, tehát teljes a boldogságom.

Többször elgondolkozok, meddig jó egy stíluson belül boncolgatni a határokat. A HIM-nek ez nem tett jót, a Sonatának szintén sem. Nem tudom, én valahogy megszoktam, hogy van egy stílus, és nem tér el mindig magától.
Szerencsére, Tonyék az új albummal visszataláltak saját magukhoz, olyan Unia II. érzésem van. Az új gitáros is jót tett nekik, többször találkozom a gyönyörű hosszú sörényével a tumblr falamon (Tony haját meg ellopták -.-„)

So, a Sonata Arctica a finnek listáján a legjobb tízben van, a legjobb ötben is talán (gyorsan puskáz: a negyedik helyen állnak konkrétan, a The 69 Eyes, az Apocalyptica és a Nightwish előzi meg, és nemrég hagyta le az Uniklubit), így a finn farkasok tudnak valamit. Nem merném a Powerwolf finn testvérének hívni, de egy helyen a két csapatot biztosan megnézném, mint oly sok mindenkit.

Ez pedig az új album nyitódala. Aki hallgat Sonatát, nektek is olyan Unia-érzésetek van?