Megjelenés: 2017. május 17.
Fejlesztők: Mariaglorum
Történet:
A Quiet Grove panzió évek óta üresen áll, miután négy vendég nyomtalanul eltűnt. A helyiek az arcnélküli sírásót vádolták. Később, két átlagos újságíró úgy dönt, utánajár a rejtélyes történetnek, és hamar rájönnek, hogy a legenda valódi.

Amanda szemszöge

Tavaly óta erre a játékra vártam a legjobban. Talán még jobban is, mint a Dark Tales 10-re. Imádom az olyan HOG-okat, ahol borzongani lehet játékmenet közben, de mégsem riadsz halálra.

A történet úgy kezdődik, hogy négy fiatal táborozik az éjszaka közepén egy erdőben, és az egyik srác elkezdi mesélni az arcnélküli sírásó legendáját. A Quiet Grove panzió sikeres volt, amíg az elmúlt 10 év alatt nem volt számtalan nyomtalan eltűnés elszenvedője. Bárki is tűnt el, egy fekete virágot hagyott maga után az elkövető. Az eltűnések jelentősen rontották a panzió hírnevét, végül teljesen tönkrement, és be kellett zárni az épületet. A legenda azonban valamiért mégis fenn maradt.
Évekkel később, két újságíró – főhősünk és Jessica – a helyszínre utaznak, hogy a rejtélyt megoldják, és utánajárjanak, valódi-e az Arcnélküli Sírásó legendája. A rendőrség egyáltalán nem találta meg az eltűnteket, nyom nélkül kihűlt az ügy. Jó nagy dobbantónak tűnik, ugye?
Csakhogy a legenda valódi. Van egy szellemkutya, vagy szellemfarkas, nagy ijesztő vörös szemekkel, és egy majd’ 2 méter magas fickó, akinél van egy ásó meg egy lámpás. Yep, én mondtam. El is rabolja Jessicát egyből.

A panzió lakatlannak tűnik, romos, és igazi kísértetjárta hely. Ehhez még a tökéletes aláfestő zene is párosul. Főhősünk hiába telefonál a rendőrségnek, Miller seriff későn jön, mire elkezdtem egyáltalán a 10 éve eltűnt első négy holttestet megtalálni. Egy idős bácsi lakik egyébként a panzióban, ő az eredeti tulajdonos, Alfred Thomson. A koporsókészítő pedig Johnson nyomozó, és ő is azért jött ide még 1963 novemberében, hogy az események után nyomozzon. Jegyzeteiből kiderült, hogy Alfred 1949 májusában megvett egy olcsó földet, és felhúzta rá a panzióját. Azért is jutott hozzá olcsón, mert a környékbeliek szentül hitték, hogy a föld el van átkozva. Az első személy még az 1950-es években tűnt el, 1951-ben pedig a nyitóceremónia alatt. 1960-ra már az ötödik személy tűnt el. Alfred azt állította, hogy létezik egy Sírásó kultusz, annak a tagjait okolta, és a panziót be kell zárnia. Néhányan persze azt mondták, hogy Alfred megőrült, ezért elmegyógyintézetbe küldték. Rá egy hónapra eltűnt még egy ember, és tényleg bezárták a panziót.
1963 szeptemberében Alfred volt olyan jól, hogy kiengedhették. Visszatért a birtokára, és ő lett a gondnok. Senki sem tudta rábizonyítani, hogy felelős az eltűnésekért.

Johnson nyomozó annak idején vásárolt egy könyvet, amiben volt szó a sírásókról, de ugyanakkor találkozott is az egyikükkel. Még volt „szerencséje” beszélni is vele, mondván, hogy egy nagyobb lánc egyetlen szeme, és ha az előző kihullik, akkor a soron következő lesz az új sírásó. Egy elég elcsépelt álmuk van: elásni annyi embert – élve! – amennyit csak lehetséges. Bennem egyből feléledt, hogy ezt valahogy likvidálni kéne. Tömeggyilkosok úgy, hogy nem is veszik komolyan. Azonban, hiába hal meg az előző sírásó, a lelke ott marad a farkas-szellemmel, amit itt csak Szörnyetegnek hívnak. Ő az, aki tulajdonképpen védi a sírásókat, és kiszemeli az áldozatokat, akik elvileg bűnt követtek el. Mivel, hogy szimplán élnek?

A sziget mélyén lapul egy barlang, ahol van a rejtekhelyük. Főhősünk lelöki a jelenlegi sírásót a gödörbe, ami tudjuk, mivel fog járni. Egy fali vésetben azt is megtaláltam, hogy elvileg azért szelektálnak így az emberek között, hogy miattuk halhatnak meg mások. Spekulációra nem lehet ölni, hülyék. A szörnyet sem lehet megölni, mivel a sötétség a lételeme. Némi fény egy időre távol tartja, de végleg elpusztítani nem lehet. De fogadjunk, ha ennek valamikor vége lesz, valaki rá fog jönni.
Kiszabadítjuk Jessicát, rohanunk a rendőrrel kifelé, erre a főhős előtt beomlik a barlang. Hátul egy sírásó (lehet az, akit lelöktem), és közli, hogy nemsokára mindent megértünk, a láncot nem szabad megtörni. Jön a farkas, és ráugrik főhősünkre. Főjáték vége.

Visszatérünk a táborozókra, akik közül az egyik lányzó eltűnik. Lehet, hogy az elmesélés mégse elmesélés? Innen kezdődik a bónusz, ketten lelépnek, mert annyira félnek a sírásótól, így a mesélő kiskölykön a sor, hogy valóban a panzió területére lépjen, és megkeresse a lányt. Időközben valóban kísért a valódi sírásó (főjátékból a férfi újságírónk, mert ugye, a láncot nem lehet megtörni), többször rám is hozta a szívbajt. A hülyegyerekek megtréfálták Niket, mert kb. már ezerszer hallották a sírásó történetét, így ismerték minden részletét. A végén a sírásó nézi, ahogy a fiatalok elmennek, a farkas meg szépen a képernyőre ugrik.

Szerintem

Igazából nem tudtam, mikorra várható a game. Általában mikor látom az egyik játékos oldalon a preview-szekciót, általában egy hét szokott lenni, mire a fullos változat kijön. nem mostanra vártam, de hatalmas meglepetés volt. Legalább olyan izgalmas, mint a legelső Maze. Válaszoltam még három kérdésre, kiraktam a képet, ami alapján tuti, hogy megint egy sötét erdőben leszünk, és megint egy csuklyás fazon elől kell menekülnünk… remélem, ennyivel nem ér véget. Imádtam a borzongást a labirintusban, a kriptában.

Grafika: 10/10 – kicsit el volt nagyolva a képernyőm, de nem volt csúnya
Teljesítmény: 10/10 – sok millió csillagocskával az élen
Történet: 10/10 – „még, még, még, ennyi nem elég!!!”