Igaz, hogy kicsit hőemelkedésem van, de kit érdekel.
Igaz, hogy meg kellene egy csomó új lemezt hallgatnom, de kit érdekel.

Igaz, hogy már 1500 alkalommal hallottam a Hope is Here-t, és még sokszor ennyiszer fogom, de most itt van ez a gyöngyszem.

Pár hónap eltérés volt csak a két fellépés közt Budapesten, képzeljétek el! 🙁 Az esély meg nagyon kicsi, hogy a két kedvencem egyszerre lép fel egy helyen.

Ki kell mennem rájuk is, ha jönnek. De nagyon. (Igen, kicsit Arch Enemy War Eternalos, igen, az ott egy Simone felső. Relax.) Bár csak én vagyok az, aki metalra tud relaxálni? O.o

Ez volt az első dal tőlük, amivel felfigyeltem rájuk, és bakker, most látom csak, hogy ennek van egy sztorimentes változata! o.o

Parker, egyelek meg… Johnny Depp Jack Sparrow-ként huszonéves kiadásban >.<

Még azon a héten, mikor öcsém elkezdte hallgatni ezt a bandát, felfigyeltem a különleges introra. Aztán az én kedves kisöcsém meghívott magához, hogy szaktekintsem meg ezt a videót, meg akkor már a dalt is, mert szerinte ez nekem tetszeni fog. Már nem csak a YouTube, de az öcsém is tudja, milyen az ízlésem.

Gréti kezdte el valamikor, mikor mutogattam ezt a cuki énekest (pár hónappal fiatalabb csak nálam!), hogy tisztára olyan, mintha öcsémnek és Robnak lenne a gyereke. Azóta én öcsémet kirugdostam a „képből”, azóta Parker Jameson az én fiam, akkor is, ha simán néznék a bátyámnak. Ja, és ismerősöm Facebookon :-3.

Mindkét albumot szeretem igazából, nagyon erőteljes, és friss hangzásuk van, és egyszerűen már csak a klipeket is öröm nézni, mert… na. Mostanában ez az új kedvencem a Before Hope Fades után, mert erre egyszerűen olyan jó elkalandozni.

Drága öcsikém még mindig tud jó bandákat találni *-*
(stílusilag olyan Bodom és/vagy Amorphis, és amúgy tiszta cukik a tagok is).