Megjelenés: 2011. december 21.
Fejlesztők: Big Fish Studios
Történet:
Néhány blackpool-i lakos eltűnt a Ravenhearst-kúria környékéről, és a mesterdetektívnek kell odamennie a romokban levő kúriába, hogy megtalálja őket.

Amanda szemszöge

Nem szabadulok meg Dalimartól olyan könnyen, úgy látszik. Hiába könyörgött Emma, az ikrek, akkor is ide kellett jönnöm megint, mert nem halhatnak meg többen ezen a szerencsétlen földön.

A kúria maradványai még így is ijesztőek, és bármelyik pillanatban összeomolhatnak. Emma szelleme szinte minden harmadik képnél megjelent, és könyörgött, hogy ne lépjek a szentségtelen földre, bajom esik stb. De akkor is eltűntek páran, és őket ki kell innen menekítenem, mielőtt meghalnak.

Aztán csapdába estem, mikor a világítótorony megjavítása után ráleltem a saját síromra, 2011. november 23-ai dátummal. Ezt így jó tudni. Ott közölte velem Charles, hogy köszöni, hogy visszahoztam Emmáékat, mert úgyis úgy aggódtak értem már az elején, és így „meg kell értenem a szabályait”.

Igazából Charles végig azt akarta, hogy „megértsem”, milyen rossz élete volt. Értem én, hogy nem volt jó a gyerekkora, de igazából az eleje annyira nyomasztott, hogy mikor egyszer félbehagytam, nemigen akartam folytatni. De lelket vertem magamra, mert le akartam tudni ezt elejétől a végéig. Tudtam, hogy nem tart örökké, hamar végére járok. Az anyja valószínűleg szülés után hízott meg, és keserítette meg a fia életét. Az apja akkor már az elmegyógyban volt. Charles volt már cirkuszban is, és az sem esett jól a lelkének. Összekellett szednem egy üvegbe az anyja „dolgait”, és itt az undorítóbb fajtára gondoljatok, ne olyanokra, hogy egy-egy gomb vagy ilyesmi. Később volt az, hogy láthattam azt az elmegyógyintézet, ahol a két Dalimar volt. Charles apja, Alistar is, aki még a fia érkezése előtt jó egy évvel meghalt.

Sőt, először az ikreknél nem hittem el, de mikor már Rose is jelentette, hogy ismét életre kelt, akkor már sejtettem, hogy itt bizony baj lesz. Sőt, Rose-nál már esküvőre is mentem, nem csak egy nyomasztó elmegyógyintézetbe! Azon még mindig próbálom túltenni magam, hogy Charles felrobbantotta szabadulása után az édesanyját. Értem én, hogy szerette Emmát, de ennyire morbidan kár volt elindulnia felé. Mielőtt Emma felszabadult volna, ő is visszanyerte az emberi alakját, de tudtam, hogy késő. Valamiért úgy éreztem, hogy késő.

Az ajtón túl mintha egy másik dimenzióba léptem volna. Állt a gyönyörű viktoriánus kúria, ami szemet gyönyörködtető látvány, kivéve a környezet. Mintha egy barlang mélyén lenne, körbe ott lógott az összes eltűnt lakos, és belőlük ment az ismerős zöld fény a kúria belsejébe. Értem én, hogy örökké akart élni Emmával, de ez már nagyon nagy túlzás. Sőt, ahogy észrevettem, nagy valószínűséggel az összes eltűnt lakos már halott. Egy szerkentyű még Emmáék lelkét is szipolyozta, amíg nem állítottam meg. A ház összeomlott, elvileg Charles és Victor is halottak. Emma, Rose és az ikrek pedig újra élnek, és ők is remélik, hogy ennek itt a vége.

Szerintem

Újításként fedeztem fel, hogy a tárgykeresősöket most Emma medálja jelezte, és a végén kaptam meg a továbbhaladáshoz szükséges tárgyakat. A szereplők színészi játéka itt kevésbé katasztrofális, de még mindig nem ütik meg Dire Grove szintjét. Charles színésze meg nekem egy az egyben Voldemort volt, csak éppen orral. És talán… ez a játék legeslegundorítóbb része. Aki játszik, és Charles gyerekkorához ér, legyen erős a gyomra!

Grafika: 09/10 – leszokhatnátok már az élőszereplőkről, könyörgöm
Teljesítmény: 10/10 – csak egy inventory lakatot, kérlek, és talán nekiülök még egyszer!
Történet: 10/10 – Charles-szal egy kicsit együtt éreztem, elhiszem, hogy nem volt kellemes így felnőnie, de azzal semmi sem jobb, hogyha magához közel bezárja az embereket!