Akkoriban úgy voltam az atmospheric gothic metallal, hogy az biztos egy olyan pokémon, ami ritka. De úgy látszik, az évet egy ilyen ritka finn csapattal zárom.

A The Man-Eating Tree első két lemezére egy olyan hatalmas erős jelzőt tudok mondani, amiről sosem hittem, hogy valaha is ki fogok emelni egy zenekarnál: az énekhang. Igen, ennyire egyszerű. Először nevüket onnan hallottam, hogy valamikor az Amorphis előzenekaraként jöttek, és én nem voltam ott, mert volt egy kisebb magánéleti válságom… de amint talpra álltam, rájuk kerestem, hogy mit tudnak mégis, és azt hiszem, életem legjobb döntése volt.

A Harvest lemezre esett a választásom, aminek bőven elég volt már az első számába belehallgatnom (Harvest Bell), hogy hidegrázásom legyen tőle. Tetőtől-talpig libabőrös lettem. Aztán belecsapott a lemez a legeslegkedvencebb TMET dalomba: At the Green Country Chapel. És meghallottam azt a hangot, ami ezt a tökéletes atmoszférát megkoronázta. Tuomas Tuominen hangját azonban csak 2013-ig élvezhettük, ugyanis zenei és nem zenei összeférhetetlenségek léptek fel a zenekarban, ezért kilépett onnan. Saddest story of my life.

Vesa Ranta, akit még a Sentencedből ismerhetünk, egy nagyon erős húzónév, eszméletlen jó dobos, így érdemes miatta maradni. Van azóta új vokálosuk, de még nem jutottam oda, hogy teszteljem, felér-e Tuomas utánozhatatlan hangjához. Várom már azt a napot, mikor az a fickó előkerül. Olyan hidegrázást magas énekhangú férfi még nem okozott, mint ő, eleddig még soha. Hallgassátok csak ezt meg, teljesen nyugis zene.