Gyerekek, visszatérő sorozatunk hatodik tagjához érkeztünk, és íme azok a zenekarok, akiket cirka egy hét alatt fedeztem fel – fenéket, a hónapban! Olyanok is vannak, akiket koncerten találtam, meg hát úristen. Kellenek nekem :D.

Starkill: Until We Fall

Első hallásra (remélem, Parker, ezt most nem olvasod), Fires of Life-os beütésem volt. Az pedig a csapat legbitangabb albuma. Egyetlen bajom van csak ezzel: Sarah hangja rontja az összképet. Kimondom, nem érdekel. Epica-klón lesz a banda, és nem akarom. Az Arch Enemys hatás jó, értékelem, imádom is az AE-t, csak… na. A Starkill csaj nélkül Starkill, így meg… hááát. Egyéni szoc.problem, tudom. De sajnos volt már rá példa, hogy ez plusz hang elvette azt a varázst, amiért imádtam, de hátha csak felesleges pánik, egy dal miatt ne ítéljek.

Talán az egyetlen olyan kitartó finn folk metal csapat, akiket azonnal a műfajba sorolok. Még anno a Tales Along This Road c. albumukkal ismertem meg őket, és azóta is az az egyik kedvenc albumom. Hé, tökéletes bármilyen erdőben játszódó jelenet megírására! 😀

Egyetlen koncertjükre se tudtam még eljutni, pedig ideális lenne már lassan… tényleg el kéne kezdenem fotózni, hogy koncertfotós lehessek. Az új albumukat pedig még szégyenszemre nem is hallottam.

És íme az a legjobb dal, amire bárki azonnal korsó sört ragadna, és elkezdene táncolni: Happy Little Boozer.