Számlista:
01. Unleash the Red
02. All Lips Go Blue
03. Love Without Tears
04. I Will be the End of You
05. Tears on Tape
06. Into the Night
07. Hearts at War
08. Trapped in Autumn
09. No Love
10. Drawn & Quartered
11. Lucifers Chorale
12. When Love Starts to Die
13. Kiss the Void

Számlista:
01. In Venere Veritas
02. Scared to Death
03. Heartkiller
04. Dying Song
05. Disarm Me (With Your Loneliness)
06. Love, the Hardest Way
07. Katherine Wheel
08. In the Arms of Rain
09. Ode to Solitude
10. Shatter Me With Hope
11. Acoustic Funeral (For Love In Limbo)
12. Like St. Valentine
13. The Foreboding Sense of Impending Happiness

„10 év rohadt nagy idő.” Idézem magam egy fanficből. Nemhogy 200, de ezt majd akkor, ha esetleg ez a három egyedi történetet összesítő fanfiction egyszer napvilágot lát, de nem ez a lényeg. 2013 számomra a HIM éve kellett volna, hogy legyen, de hozzá kellene szoknom, hogy minden HIM albumnál minden második a jobb…

2003. május 10-e volt aznap, mikor megláttam Villét akkoriban az akkor még normális zenéket játszó Viva TV-n. Egyszerűen beleszerettem a hangjába, és nem akartam mást hallgatni, csak a Funeral of Hearts-ot. Tökéletes az a dal, úgy, ahogy van, mindig nosztalgikus hangulatba kerülök, ha hallgatom. A Dark Light idején ez lejjebb vonult, mert csak a fél albumot tartottam érdemesnek (csak nem akartam bevallani magamnak, hogy igazam van). A Venus Doom a második olyan HIM album, amit csak egyben lehet végighallgatni, úgy tökéletes, ahogy van. A Screamworksnél emlékszem, mikor bele lehetett hallgatni a Heartkiller részletébe, ez járt a fejemben: „oké, ez jó, de nem mondhatom, hogy nem jó, pedig valami nem jó”. Aztán kiírtam azt, amit. Éreztem, hogy valami nem ugyanaz már, de ehhez képest az egyik legtöbbet hallgatott HIM lemezem volt. A bűvös hetes, ugye?

A Tears on Tape-pel ők már 20 éve léteznek, a nyolcadik albumuk, én meg aznap nem HIM-et fogok hallgatni, hanem Depressziót az első sorból, de az mellékes. 11 éve fogom ismerni a munkásságukat, 11 éve vállalhatom büszkén, hogy Metal is Religion, érzem, hogy van hova tartoznom. Mégsem tudtam azt mondani rá, hogy ez igen. Megénekeltem már, hogy gyengének érzem az amúgy erősnek mondott albumot. De nem az. Lehet, hogy köszönhetem ezt a többi műfajnak, amit hallgatok mellettük, de akkor az Egypt Centralt is ugyanennyire le kellene húznom, vagy a Seethert.

Sőt, hadd meséljek az elvakult Ville imádatomról. Anno, mikor néztem mások HIM szobáját, elismerően bólogattam. Olyan kreációkat találtam, hogy sokszor ihletet merítve magam is találtam ki pár dolgot, volt SK éves naptárom, órarendem, a HIM Times, és sok egyéb rajongói cucc, amiktől tavaly megváltam. Viszont én abba a táborba tartozom a mai napig, akik azt mondják, hogy a HIM öttagú zenekar, nem egy, és a többiek művészek. Ezt az egyet megtartottam a 10 évből.

Pár évig szenttül hittem, hogy majd egyike leszek azoknak a civileknek, akik párkapcsolatot alakítottak ki a kiszemelt sztárral. Így visszagondolva ez röhejes, mert semmit sem tettem a cél érdekében igazából, csak elkezdtem finnül tanulni, és kint töltöttem egy hónapot Heinolában. De aztán ez Finnország után, és a szakmám kitanulása alatt kikopott belőlem, és ki merem állítani, hogy gyógyult vagyok. A finn-kórságomból nem, azt már csak a halál ássa ki belőlem, de már nem vagyok azaz elvetemült Ville-istenhívő, mint voltam. És ennek semmi köze Sandrának, mielőtt jönnének a sárbombák. Sőt, boldog vagyok, hogy végre valaki összeszedte ezt a hülyegyereket, mert így legalább van múzsa az albumokhoz, nekem is más múzsáim vannak az én gyerekeimhez, és így mindenki boldog.

Azért a kilencedik albumra kíváncsi leszek, a turné után megint stúdióznak. Hátha megint lesz egy tökösebb album, mert vagy a túl sok Amon Amarth és power metal teszi, vagy tényleg érdektelen banda lett számomra a HIM.

Így 12 év után végre sikerült egy hazai HIM bulin is ott lennem, amiről később kiderült, hogy nem bántam meg, hogy mentem, ahogy azt sem, hogy nem késő délután mentem oda, hanem a kora délutáni órákban. A hőség ellenére igenis bakancsban mentem, mert minden metal koncertre így érdemes járni, és bárki bármit mond, a HIM az metal, még akkor is, ha szerintem az utolsó két albumjuk nem nagyon közelít hozzá. A „gót” jelzőt pedig nagyon sürgősen le kell szedni róluk, paljon kiitoksia.

Az előzenekart eddig sem szerettem, ez a kényszer fél óra, amit el kellett töltenem, igazából kibírható volt, mivel olvastam, vagy öcsém telefonján Fruit Ninja-ztam. Azt pedig nem tudom elhinni, hogy Villééknek ennyire nincs ízlésük, hogy egy az ő zenéjükhöz közel sem hasonlító zenekart választottak. Ha lenne még a Gyöngyvér, vagy a Garden of Eden, ők illettek volna oda. Egyetlen rajongót sem akarok megbántani, de nekem semmi maradandót nem adtak.

És akkor a lényeg: a HIM.