Megjött a havi metalválogatás. Legalábbis valami olyasmi. Ki kéri a piros nyalókáját, látván az első videót? 😀 Csak nem bírtam megállni…
Lacrimas Profundere: Father of Fate
Egy dolgot megfogadtam: nyitott leszek Julian felé. Koncertes változatokban tényleg visszahozta Christ (és Robot is, ha már itt tartunk), viszont így volt bennem egy minimális tartás. Hallgatva a saját formációját tetszett, amit akkor hallottam, de mégiscsak nekem itt kellett a bizonyíték, hogy minden tartásom/aggályom felesleges.
Ezért ők a kedvenc bandám, nem más. Egyszerűen ott van két előző album is (tényleg van egy Burning: A Wish utóíz, de nekem valahogy cseng még ott egy Filthy Notes is), de mégis, valami új, ami eddig nem volt ott. Egyébként, akárhányszor lement a dal (mit akárhányszor, ez az én forever repeat nótám azóta is!!!), egyre inkább erősődött az érzés bennem, hogy nem Juliant hallom, hanem Christ. A hörgős refrénért bónusz pacsi, mintha ezek a srácok tudnák, hogy manapság amúgy is az tart életben. Vagy a srác tééényleg eeennyire le tudja vinni a hangját? Emelem a létező kalapom előtte.
♥ ♥ ♥ ♥ ♥ ♥ ♥
♥ ♥ ♥ ♥ ♥ ♥ ♥
Igazából kerestem valami black metalt, mert néha vannak olyan elborult vágyaim, hogy nekem valami még bűnösebb zene kell, mint amik alapjában vannak nálam. Jó, már a metal is egyeseknek bűnnek számít ;).
Rájuk YouTube kalandozásom során akadtam, és azt kell mondanom, hogy kellemes meglepetés volt. Nem gondoltam volna, hogy az olaszok – mert azok, hát miért is ne? Ennyit arról, hogy találok egy norvég black metalt, ami bejön… – ennyire jól tudnak alkotni ebben a műfajban is.
Igazából kedvenc nagyon nincs, mert nekem kell egy olyan alaphangulat, hogy én már tényleg a blackhez nyúljak Blackként (ez de bonyolult így látva). Találok benne élvezeti értéket, szó se róla 😀 Még akkor is, ha éppen nem olyan gondolataim vannak, amiket jobb csak történetben látni.