„10 év rohadt nagy idő.” Idézem magam egy fanficből. Nemhogy 200, de ezt majd akkor, ha esetleg ez a három egyedi történetet összesítő fanfiction egyszer napvilágot lát, de nem ez a lényeg. 2013 számomra a HIM éve kellett volna, hogy legyen, de hozzá kellene szoknom, hogy minden HIM albumnál minden második a jobb…

2003. május 10-e volt aznap, mikor megláttam Villét akkoriban az akkor még normális zenéket játszó Viva TV-n. Egyszerűen beleszerettem a hangjába, és nem akartam mást hallgatni, csak a Funeral of Hearts-ot. Tökéletes az a dal, úgy, ahogy van, mindig nosztalgikus hangulatba kerülök, ha hallgatom. A Dark Light idején ez lejjebb vonult, mert csak a fél albumot tartottam érdemesnek (csak nem akartam bevallani magamnak, hogy igazam van). A Venus Doom a második olyan HIM album, amit csak egyben lehet végighallgatni, úgy tökéletes, ahogy van. A Screamworksnél emlékszem, mikor bele lehetett hallgatni a Heartkiller részletébe, ez járt a fejemben: „oké, ez jó, de nem mondhatom, hogy nem jó, pedig valami nem jó”. Aztán kiírtam azt, amit. Éreztem, hogy valami nem ugyanaz már, de ehhez képest az egyik legtöbbet hallgatott HIM lemezem volt. A bűvös hetes, ugye?

A Tears on Tape-pel ők már 20 éve léteznek, a nyolcadik albumuk, én meg aznap nem HIM-et fogok hallgatni, hanem Depressziót az első sorból, de az mellékes. 11 éve fogom ismerni a munkásságukat, 11 éve vállalhatom büszkén, hogy Metal is Religion, érzem, hogy van hova tartoznom. Mégsem tudtam azt mondani rá, hogy ez igen. Megénekeltem már, hogy gyengének érzem az amúgy erősnek mondott albumot. De nem az. Lehet, hogy köszönhetem ezt a többi műfajnak, amit hallgatok mellettük, de akkor az Egypt Centralt is ugyanennyire le kellene húznom, vagy a Seethert.

Sőt, hadd meséljek az elvakult Ville imádatomról. Anno, mikor néztem mások HIM szobáját, elismerően bólogattam. Olyan kreációkat találtam, hogy sokszor ihletet merítve magam is találtam ki pár dolgot, volt SK éves naptárom, órarendem, a HIM Times, és sok egyéb rajongói cucc, amiktől tavaly megváltam. Viszont én abba a táborba tartozom a mai napig, akik azt mondják, hogy a HIM öttagú zenekar, nem egy, és a többiek művészek. Ezt az egyet megtartottam a 10 évből.

Pár évig szenttül hittem, hogy majd egyike leszek azoknak a civileknek, akik párkapcsolatot alakítottak ki a kiszemelt sztárral. Így visszagondolva ez röhejes, mert semmit sem tettem a cél érdekében igazából, csak elkezdtem finnül tanulni, és kint töltöttem egy hónapot Heinolában. De aztán ez Finnország után, és a szakmám kitanulása alatt kikopott belőlem, és ki merem állítani, hogy gyógyult vagyok. A finn-kórságomból nem, azt már csak a halál ássa ki belőlem, de már nem vagyok azaz elvetemült Ville-istenhívő, mint voltam. És ennek semmi köze Sandrának, mielőtt jönnének a sárbombák. Sőt, boldog vagyok, hogy végre valaki összeszedte ezt a hülyegyereket, mert így legalább van múzsa az albumokhoz, nekem is más múzsáim vannak az én gyerekeimhez, és így mindenki boldog.

Azért a kilencedik albumra kíváncsi leszek, a turné után megint stúdióznak. Hátha megint lesz egy tökösebb album, mert vagy a túl sok Amon Amarth és power metal teszi, vagy tényleg érdektelen banda lett számomra a HIM.

Megjelenés: 2015. február 26.
Fejlesztők: EleFun Games
Történet:
Edward meg Lynn már egy éve boldog házasok, de egy cirkuszban tett látogatáskor egy varázsló csapdába csalta őket. Még szerencse, hogy a mostohaanyja, és Tony, a manó a közelében vannak.

Nemrég jelent meg még csak az új Sonata Arctica album, a Pariah’s Child, és első hallásra egy hatost adok a produkcióra, de persze, ez még változhat. Az utóbbi időben nagyon sokat hallgattam Sonatát, ami jó jel, mert a legjobb 10-ben vannak.

Hogyan lettem Sonatás? Egybeköthető a Nightwish-mániámmal, mert egyszerre fedeztem fel a két csapatot, de csak évekkel később tudtam meg, hogy amúgy a két zenekar tagjai jó barátságban vannak (Finnországban mindenki ismer mindenkit, egy nagyobbacska falucska). Az Unia album volt az, ahol teljes lett a szerelem, bár akkor nagyon love metalt hallgattam agyba-főbe, de akkor gyakorlatilag a lemeztáram első 15 helyén finn előadókat találhattál (mostanra ez jelentősen lecsappant, tanulmányt lehetne írni a Last.fm chartomból).

Az Unia utáni két album kicsit lejjebb vert az imádatomból, mivel Tony elmondása szerint nem volt az a kimondottan power metal, így ezt száj húzva, de elfogadtam. Azonban jó hír, hogy az új lemez már visszanyúlik a gyökerekhez, a farkast is visszahozták, tehát teljes a boldogságom.

Többször elgondolkozok, meddig jó egy stíluson belül boncolgatni a határokat. A HIM-nek ez nem tett jót, a Sonatának szintén sem. Nem tudom, én valahogy megszoktam, hogy van egy stílus, és nem tér el mindig magától.
Szerencsére, Tonyék az új albummal visszataláltak saját magukhoz, olyan Unia II. érzésem van. Az új gitáros is jót tett nekik, többször találkozom a gyönyörű hosszú sörényével a tumblr falamon (Tony haját meg ellopták -.-„)

So, a Sonata Arctica a finnek listáján a legjobb tízben van, a legjobb ötben is talán (gyorsan puskáz: a negyedik helyen állnak konkrétan, a The 69 Eyes, az Apocalyptica és a Nightwish előzi meg, és nemrég hagyta le az Uniklubit), így a finn farkasok tudnak valamit. Nem merném a Powerwolf finn testvérének hívni, de egy helyen a két csapatot biztosan megnézném, mint oly sok mindenkit.

Ez pedig az új album nyitódala. Aki hallgat Sonatát, nektek is olyan Unia-érzésetek van?

Az álruhás öregember valójában a legfőbb isten? O.O

Megjelenés: 2015. február 20.
Fejlesztők: ERS Game Studios
Történet:
Jacque boldog házasságban élne Marie-vel közös otthonukban, ám az esküvő óta éjszakánként kísérteties hangok hallatszódnak, és Marie nem hajlandó elárulni, miért lett depressziós.