Komolyan, az utóbbi időben több olyanról hallottam, ami nekem nem nyerte el tetszésemet (mondjuk kimondottan örültem, hogy Drakulát, mint sorozatot elkaszálták… Lugosi forog a sírjában), de ez tetszik. Végre valami vámpíros film, ami érdekel.

Bár szerintem a francia csapat simán rakhatta volna egybe is, de nem, ezek a bolondok kettészedték, és szerény véleményem szerint így lett a tökéletes Dracula 3 utódja elrontva.

Történet szerint Ellen Cross egy ritka vérbetegségben szenved, emiatt a napjai megvannak számlálva. A mi drága Vámbéry Árminunknak pedig eltűntek a festményei, és Ellennek kell rendkívül gyorsan megtalálnia, hogy a múzeumben ki lehessen állítani. Oké, tiszta sor, ez tetszik. Ez volt a negyedik részben, amit még nyáron játszottam ki, és sírtam, hogy mennyire elrontották az egészet. Most komolyan, hogy lehetett azt úgy elrontani? Egyben is simán ki lehetett volna adni. Simán mászkálni kellett jobbra-balra, beszélgetni XY-nal, hogy megtudjuk, hol lehetnek a képek. Nagy visszalépés a fejlesztőktől.

Miket nem talál az ember…

[Forrás]

Őrzi titkát a középkori angol „vámpír”

Vaskarókat szúrtak annak a vámpírnak vélt férfi testébe, akinek csontjait még 1959-ben találták meg Southwellben (Notts). A földi maradványokat nem sikerült kiemelni, de valószínű, hogy az áldozat egy deviánsnak tartott, a társadalomból kitaszított személy lehetett.

Néhány elmaradott kelet-európai falusi közösségben a vámpírok létezése a mai napig valós fenyegetettséget jelent. A misztikus, vérszívó, ember formájú kreatúráktól való félelem egyes kultúrákban több ezer évre nyúlik vissza. Ezt mutatja például az a legutóbb Csehországban megtalált háromezer temetkezési hely is, ahol az elhunytakra sziklákat helyeztek, megakadályozva ezzel, hogy a halottak kimásszanak sírjaikból.

A kereszténység eljövetele tovább erősítette a vámpírok legendáját, mivel ezeket a lényeket Krisztus antitézisének hitték. A népszerű vélekedés szerint a vámpírok az utcákat járták annak reményében, hogy olyan embereket találjanak, akiknek vérét kiszívhatják, biztosítva ezzel fennmaradásukat. A középkorban, amikor a fekete halálnak is nevezett pestis az örök kárhozat tanát elérhető közelségbe hozta a parasztok számára, a vámpíroktól való félelem tovább erősödött.

Néhány esetben az eltemetett, vámpírnak vélt halottak szájába téglát helyeztek, hogy felkelve ne tudja megenni a pestisben elhunytakat. A közhiedelem szerint a járványban meghaltak mellé temetett „vámpírok” szomszédjaikból táplálkoztak, amíg elég erősek nem lettek ahhoz, hogy kimásszanak a föld alól, és újra megtámadják az élőket. A vámpírok azonosítása a halottak között a sírásók feladata volt; a munka során nagyon gondosan vizsgálták meg a tetemeket, és amelyiket gyanúsnak vélték, annak téglát tettek a szájába.

Nem tudott békében nyugodni az az 550 és 700 között élt „vámpír” sem, akinek csontjait Charles Daniels még 1959-ben találta meg Southwellban, a Church Streetnél folyó ásatások során, amelyről a Southwell Archaeology című folyóirat számolt be legutóbb. A szerző, Matthew Beresford szerint Daniels a felfedezést követően legelőször azt vizsgálta meg, hogy van-e tépőfoga az áldozatnak. A feltételezések szerint az áldozat csontjai ugyanott lehetnek eltemetve, mivel Daniels nem tudta kiemelni a maradványokat a földből.

A korszakban tartotta magát a „vámpírokkal” kapcsolatos közkeletű nézet, s mindent elkövettek annak érdekében, hogy a halott ne tudjon kimászni sírjából. A valóságban azonban a vámpírok olyan, a társadalom peremén elhelyezkedő személyek voltak, akik szokatlan viselkedésükkel félelmet keltettek a polgárokban. Érdekesség, hogy ugyan a halottakkal való kegyetlen bánásmód a középkorban bevett gyakorlat volt, de csak néhány eset vált ismertté Nagy-Britannia területéről, a kutatást ráadásul megnehezíti, hogy a csontok holléte ismeretlen.

Az angolszász időben a vámpírok büntetése igen változatos volt: az elhunytakat vizenyős területeken temették el, arccal a földnek, néha fejüket vették vagy vasakat szúrtak a testükbe. A tolvajok és gyilkosok mellett hasonló sors várt a házasságtörőkre, az istentagadókra és a hitszegőkre is. Azt, hogy a southwelli áldozat ezek közül melyik kategóriába esett, valószínűleg már soha nem fogjuk megtudni – summázta írásában Beresford.