Hy darlings! \m/ ♥

Sokan szeretitek az ehhez hasonló posztjaimat, amikben leírom, hogy az elmúlt hetekben mi minden történt velem. Mivel ami a szívemen, az a számon, így nem szoktam kertelni, ha olyan dologra kerül sor, ami nyomja a lelkem.

Eredetileg ezt a posztot a születésnapom utáni napokban akartam kirakni, de valahogy nem volt hozzá sok kedvem, meg magam alatt is voltam rendesen, pedig pont nem kellett volna erről szólnia a dolgoknak. Igazából már arra sem emlékszem, hogy mit kaptam szülinapomra.
A mostani hangulatomra talán az is rátesz, hogy pénteken kénytelen voltam fogászati ügyeletre menni. Igen, önszántamból. Pedig zsigeri félelmem van a fogorvosoktól, de valahogy nem érdekelt akkor, tudtam, hogy ehhez a fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő már kevés, és fel kellett készülnöm rá, hogy utána akár egy hétig is az utóhatások miatt fogok szenvedni.
Péntek reggel arra ébredtem, hogy az arcom feldagadt, és az arcüregem bal oldalán éreztem is egy kemény dudort. Mondom jó, ebből fogorvos lesz, de ahol lakom, szinte lehetetlen nem magánfogorvost találni, és mivel délelőtt halaszthatatlan dolgom volt, kénytelen voltam tűrni addig, amíg végeztem. Cataflam csodákra képes, nálam legalábbis bevált.
Itthon már kerestem, hogy mi legyen a megoldás. Szájsebészetre beutaló és időpont kell, de nem akartam várni hétfőig. Aztán találtam végül egy fogorvost a közelben, akihez majd járni szeretnék. Majd meglátjátok, mire fel ez a lelkesedés, ha közben félek.

Kénytelen voltam elmenni a Semmelweis Egyetemre, ahol volt fogászati ügyelet. Fél 10 után értem oda, nem voltak sokan előttem. Akkor valahogy nem féltem. Bár kívülről az épület régi, belül modern környezet fogadott, nem volt az a riasztó neontenger, ami még egy plusz faktor a félős embereknek. Kb. 10-15 perce ültünk ott (mert Anyukám is elkísért), mire kijött az oktatódoktornő, és bekérte az igazolványaimat. Onnan már nem volt visszaút…
Bementem, megnéztek, és nem kaptam semmi leszúrást, csak közölték, hogy most ezt a bajt ellátják, hogy ne szenvedjek tovább, de utána a nappalis orvosommal mindenképpen beszéljek, mert ez a helyzet nem tűr több halasztást. Köszönöm doktornő innen is. Mivel itt tanulnak is, egy fiatal srác kezelt, és nem éreztem, hogy félek. Valahogy el is felejtettem. De mondta is, hogy mit fog csinálni. Az nem fájt, hogy megkocogtatta a fogaimat, úgyhogy az már jó jel volt, nem kellett gyökérkezelni, viszont húzni kénytelen volt. Dupla érzéstelenítőt kaptam, aminek még most is érzem a helyét, de napokon belül el fog múlni. Kiültem várni, amíg egy másik pácienst ellátnak. Mondtam Anyunak, hogy úgy érzem a számat, mintha megcsípett volna egy méhecske, de éreztem, hogy zsibbadt rendesen. Meg állandóan fújni akartam az orromat, pedig nem volt rá igazából szükség… ^^”
Bementem, hozzálátott a művelethez. Szorítottam a maszkomat és egy zsebkendőt. Nem kaptam nyálelszívót, amin meglepődtem, de gondolom, ehhez a kezeléshez nem kellett. Szerencsétlen vagy négy fogót kipróbált, mivel tudja kihúzni, ugyanis elmondása szerint papírvékony a felső ínyem, így nem volt egyszerű dolga. Még a másik betanuló orvos is odajött, aki lefogta a fejem, hogy ne mozgassam.
Ebbe nem kell semmi rosszat gondolni… :DDDD

Viszonylag nagyon hamar végeztek, meg is lepődtem, hogy mennyire gyorsan. Persze, kaptam a tanácsokat, hogy mit nem szabad, mit ehetek-ihatok a következő 2-3 napban. Hazafelé a gézlapot a számban tartottam, és felvettem a maszkot, biztonság kedvéért.

Innen is köszönöm a T.a.B csoportban a csajoknak, akik biztattak, hogy menjek, minden félelem ellenére is! ♥♥♥

Most bennem van a tettvágy, hogy akkor menjek tovább, és benne van a pakliban, hogy a nappalis orvos már nem lesz ilyen, és bizony megkapom majd a magamét. Egyébként a covid-járvány előtt már megvolt az orvos is, az időpont is, hogy elkezdjem végre leküzdeni a félelmemet, de arról nem tehetek, hogy megjött a járvány, és szegény orvossal már találkozni sem fogok, mert erősebb volt a járvány, mint ő… ^^” és sajnos nem volt rá lehetőségem eddig keresni valakit, aki kordában tart.

A hivatali munkarendet megint rendetlen időbeosztásra cseréltem, és az első időszakban nem is lett volna baj, de szeptember lévén én mindig bekapok valami vírust, ami első időben nem jár lázzal, de olyan kellemetlen tünetekkel jár, hogy képtelen vagyok teljesíteni. Nem volt jó ómen, persze, tudtam én. Meg ebben a környezetben már röhej tárgya a covid. Nem azért, én láttam, amit láttam, aki így áll hozzá, az meg is érdemli.
Történt a családban egy kis baleset, ami miatt változtatást kellett eszközölnöm, mivel nem maradhatott felügyelet nélkül Mamám, és Anyumnak is hivatali dolga volt, nem volt itthon. Így a 40 órás beosztásom lecsökkent 20-ra. Eleinte nem is lett volna ezzel baj, megoldottuk. Sajnos Anyummal is történt egy baleset, így a hivatali dolgát meg kellett szakítania, amíg nem épült fel, de közben PTSD-je lett, így azt a részét szögre kellett akasztania. Ott voltam, hogy jó, próbáljuk meg akkor visszacsinálni a dolgot. Akkor nem volt lehetőség, mert már érkezett 40 órás, így egyelőre ezzel kellett beérnem. Hiába mondtam, hogy ebből albérletet nem lehet fenntartani, csak hülyén néztek rám, hogy nem egyedül élek, mit vagyok oda… láttam az arcán. De amúgy sem voltam neki szimpatikus. Még azért is leszúrt, hogy miért olyan arccal megyek be, mint aki meg akar halni. Most nézzétek meg kérlek a profilképemet ott oldalt, és mondjátok már meg, ŐSZINTÉN, mit gondoltok elsőre. Akkor is, ha először jársz itt, akkor is, ha napi szinten beszélünk Messengeren.
Jeleztem persze felé, és még két másik embernek (négyen voltunk akkor a szobában), hogy én nem érzem úgy, hogy a heti két nap alkalmas arra, hogy bizonyíthassak, de erre azt mondták, hogy de, tökéletesen elég. Ő lekezelően beszélt velem. A másik kettő viszont mondta, hogy ezt ne vegyem leszúrásnak, csak építő jellegű kritikát akarnak adni, mire figyeljek jobban, és akkor nem lesz gond.
Ez így ennyiben jó is volt, és akkor eldöntöttem, hogy jó, akkor játszunk így. Arról nem tehetek, hogy ez a beszélgetés után 1-2 hét után a vezető elment, de kb. heti rendszerességgel változik a dolgozók felállása. Úgyhogy nem velem volt ott a baj.

Persze, nekem nem volt jó ez a beosztás, így sunyiban elkezdtem más hely után nézni, persze, titokban. Nem reméltem amúgy, hogy még az idén visszakapom a 40 órás beosztásomat, és hiába éreztem úgy, hogy megfelelően csinálom a rám kiszabott feladatokat, nem éreztem kielégítőnek. Láttam, hogy van értelme annak, amit csinálok, mégha csak öt percig is, de kevésnek éreztem magam. Sokáig nem is volt visszajelzésem, egy könyvesboltba voltam interjún, ahova végül sajnos nem vettek fel, így maradtam csendben tovább. Aztán jött egy telefon, amit nem tudtam felvenni, mert dolgoztam. Ebédszünetben gondoltam, visszahívom, de kitartó volt az illető, megpróbálta még egyszer, és akkor beszéltünk meg egy személyes interjút, ami elég gyorsan ment, mert máris elküldött üzemorvoshoz. Szinte pislogni sem tudtam, hogy ilyen gyorsan ment volna a dolog. Úgyhogy zajlanak a dolgok rendesen.

Regényügyileg nem sokat tudtam haladni, pedig vannak jó ötleteim. Már jött visszajelzés Areh könyvéről, aminek nagyon örülök, és jó lenne, ha minél előbb befejezném, de sajnos nem tudok úgy haladni, ahogy szeretném. Mindig van valami, ami közbejön, és néha nincs rá türelmem szabadidőmben.

Mostanában valamiért a Sims jobban megy, mint bármi más. Jeleneteket alkotok meg, amik közül közkívánatra megmutathatok párat, de szigorúan kontextus nélkül. Aki meg eltalálja, mi van a képen, az majd kap egy piros nyalókát :D. Vagy nem tudom. Xaviernek indítottam Instagramot, megcsináltam a Sims-másomnak is (legálisan megjelölhetem magam, mint barátnő, höhö), és így inkább Xavier életútját egyengetem, de vannak oda is terveim. Annyi tervem van oda, hogy azt elmondani nem tudom nektek. Szinte látom magam előtt, ahogy a fontosabb, úgymond sorsdöntő jeleneteket meg tudom valósítani.