Főoldal Amy Regények Extrák Galéria Oldal
Mysteries of the Night
Egy csippetnyi blog egy nem átlagos lány tollából.
2022/03/11
Podcast – Mivel játszottunk februárban? | APUTEST Podcast - 03.10.
Írta: Amy | Hozzászólások: 1 | Kategóriák: Blog

Hy darlings! \m/ ♥

Ezeket a sorokat egy olyan időszakban akartam megírni, mikor már tudom, hogy rég túl vagyok rajta, és tényleg annyi a gondom, hogy kell itthonra tej vagy cicakaja. És el nem tudjátok hinni, hogy ez mekkora nagy szó az elmúlt hónapok után.

Eddig nem volt bátorságom erről írni, bár többször utaltam rá, hogy az élet velem nem bánt olyan kegyesen. Az első ilyen bejegyzésem még egy február 28-ai napon készült, és azóta kettő amolyan visszatérő posztom született, az egyik még tavaly június 8-án, de az igazi nagy az november 17-én íródott.

Már ezekben a posztokban utaltam rá, hogy egyszer meg fogom írni, mi történt, még ha ezzel biztos kapok hideget-meleget, de akkor még nem éreztem magam úgy, hogy erre készen állok. Főleg azért, mert ez igazából egy folyamatban levő ügy, és még nincs igazából vége. Az se biztos, hogy happy end lesz.

Én egy dologban vagyok biztos, hogy amit leírok most, az mind saját „élmény”, tapasztalat, és igen, egy külső szemlélő szerint ez elkerülhető lett volna. De nem fogok bocsánatot kérni senkitől azért, hogy miért történtek ezek a dolgok, és egy kissé nyers leszek a legnagyobb kérdésre a válaszommal, de abban a helyzetben szembeköptem volna magam, ha képes lettem volna elfordulni a családomtól. Mert bőven elegen fordultak el tőlünk 2011 óta, úgyhogy ez a dolog nem új keletű.

Az előzményeket nem szeretném újra leírni, arról volt már egyszer külön poszt. És vannak benne olyan kifejezések, amiket sosem gondoltam volna, hogy egyszer a blogon fogok viszontlátni, de ez az életem része, sajnos olyan dolog, ami ugyan elkerülhető lett volna, de különböző nehezítő elemek miatt nem volt más megoldás.

2020. október-november
Emlékszem, elmúlt már 23-a, mire eljutottunk arra a megoldásra, hogy úgy járunk a legjobban, hogy csak a legszükségesebb dolgokkal – és a macskákkal – együtt emigrálunk egy másik helyre. Ez egy munkásszálló volt, és bizonyos összegért volt tető a fejünk fölött.
Akkoriban volt egy időpontom a pánikrohamom miatt, hogy beszéljek egy kezelőorvossal, de azt hiszem, a környezetváltozás volt az első nagyobb lépés ahhoz, hogy elmúljon. És valóban, nem is volt sokáig tünetem, de nehezen tudtam elaludni azokban a napokban.
Munkaügyileg még nagyon a covid elején voltunk, még az oltások sem voltak annyira a köztudatban, mint manapság. Mindenki félt attól, hogy elkapja, ezért sok helyen erre hivatkozva csak meghirdetve volt felvétel, igazából sosem volt lehetőség olyan állást találni, amivel hosszabb távon érdemes gondolkodni. És a jelenleg munkaadóm sem volt akkoriban a radaromon.
A raktárba is ritkán jártam, ahova a maradék holmijaink kerültek, de úristen, nem szívesen jártam oda, tudván, hogy egyrészt ez nekem sokba fáj, hogy itt biztonságban vannak a dolgok, másrészt a tudat, hogy egy darabig nem használhatok onnan semmit sem normálisan. Mindezt egy hamis vád alapján.
Az utolsó nap ezen a helyen 2020. november 27-e volt. Akkor valami csoda történt, hogy öcsém eljött értünk Fótról, és kocsival elvittek az új, választott családja egyik tagjával oda hozzájuk. De arra, hogy ott mi várt, arra egyáltalán nem voltunk felkészülve.

2020. november-december
Mielőtt a bejegyzésbe kezdenék, első és legfontosabb, amit szeretnék leszögezni. A történetben szó sincs hálátlanságról. A dolgokat egy dolog nehezítette meg, öcsém hazugságai. Ennyit elöljáróban.
Az első pár nap maga volt a csoda. Oké, érdekes volt a hely, hideg volt, sötét volt, de biztonságban éreztük magunkat. Én mondjuk nem, mert a környéken sok volt a kutya, és sokszor nem voltam jól, mert olyan szinten féltem, mintha minimum megjelenne valami gonosz. De semmi ilyen nem történt.
Ez a hely egy pincehelyiség volt, ahol számtalan növény kapott helyett a télre. Ezzel nem is lett volna gond, viszont ezt a helyet egy fűtőtesttel próbáltuk melegen tartani, de azt sem lehetett sokáig használni, mert pörgött a villanyóra, és azzal a pár órás használattal hat számjegyű összegre duzzadt a számla. Amit én nem értek, hogy hogy sikerült, de mivel sosem éltem házban, hanem panelben, így ez nekem ismeretlen fogalom volt. Arról nem is beszélve, hogy ment egy olyan üzlet ott, ami szerintem nem volt tisztességes, és érezhető volt a megkülönböztetés, de úgy az első pár ott töltött nap után. Az olyan alapvető dolgok, mint a mosás, a főzés az nem volt engedélyezett, pedig fizettünk azért, hogy ott lehessünk.
Apróbb munkákat sikerült elvállalni, de azok a napi étkezést oldották meg. Egyszerűnek tűntek, de nem voltak azok.
Próbáltam öcsémmel beszélni, hogy néhanapján legyen olyan kedves, hogy jöjjön át hozzánk, látogasson meg minket. A telken ugyanis két ház állt, és a másikban lakott ő. Sokáig azt se tudtuk, hol van, mert mindig mást mondott, és nekem már ott gyanús volt, hogy ez nem normális dolog.
És ami nekem baromira fájt, hogy nem jött el hozzánk soha. Mert leesett volna a gyűrű az ujjáról, ha attól a gonosz lánytól egy percig is távol kell lennie. Így is csoda, hogy az anno kölcsönadott két könyvemet visszakaptam, főleg azok után, hogy a szállásadónk december 23-án közölte, hogy visszatesz minket oda, ahonnan elhozott, mert szavaival élve „nem látja a változást, a törekvést, hogy ebből felálljunk”.
Kérem szépen, december végén idénymunka van, és mivel a világ végén lettünk elszállásolva, hogy a francba oldjuk meg, hogy heti 4-5 alkalommal elmenjünk dolgozni? A busz 2 óránként közlekedik, fizetős, és hogy a fenébe járj be, ha arra sincs, hogy egy kiló kenyeret tudj venni?
És mielőtt jönnének a támadások: nem egy gyári, két/három műszakos gyári munkát is megnéztem. Volt, ahova telefonos interjúig jutottam, volt, ahol egészen odáig, hogy céges busz vitt a telephelyre, de nem kerültem kiválasztásra. Akkoriban nem volt még arról szó, hogy a jelenlegi helyemre menjek, mert hiába tudtam volna elindítani a jelentkezést, a legközelebbi toborzóiroda sem volt két utcával arrébb, és mivel soha életemben nem jártam Fóton, honnan kellett volna tudnom hol van, és hogy jutok oda?!

Úgyhogy december 27-én, mint egy zsák szemetet, ki lettem hajítva a semmibe, a nincstelenségbe.
A macskákat egy nagyon kedves hölgy fogadta be, aki mára a családunk barátjává vált, és ha ő nincs, akkor szerintem elvesztettem volna őket. Lehet támadni, hogy miért ragaszkodom hozzájuk, mert „ezek csak macskák”, és magamra vethetek, és megérdemlem, mert nem vagyok képes lemondani róla. Erre egyszerű magyarázatom van: én meg azokat vetem meg, akik a nehézségek miatt lemondanak egy életről, akikért felelősséget vállaltak, és úgy lemondanak róluk. Mert „csak egy kutya/macska”.

2020. december 27 – 2021. március 10.
Elérkeztünk a lehető legnehezebb időszakhoz, amitől még mindig félek. De úgy gondolom, úgy tudom legyőzni a félelmet, ha szembenézek vele, és nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam. Mert legyőztem. Túl vagyok rajta. Nem lettem kevesebb tőle. Egy rossz folt az életem lapjain, amit nem lehet leradírozni, de ott van, és nem tudok néha nem elkalandozni, hogy mi minden történt, és mi minden történhetett volna másképp, ha egy pillanatra is lejjebb megy a belső védelmi rendszerem.
Az első pár napban az orvosi szobában kellett lennünk, mivel úgy hagytuk el azt a várost, hogy a fekete penész megrontotta az egészségünket, s mivel akkor még a koronavírus-járvány is úgy tombolt, hogy nem volt rá még ennyi oltás, ezért mindenki félt mindenkitől. Sosem hittem volna, hogy valaha is párhuzamot fogok tudni vonni a kidobott szemét és magam között, de akkor az első időkben úgy éreztem, hogy én is egy szemét vagyok a családom tagjaival, akiket csak úgy ki lehet dobni. Mérhetetlenül fájt, hogy akkor öcsém semmit sem tett ez ellen, és mai napig sem értem, mi változott meg benne annyira, hogy hagyott minket eddig jutni.
Emlékszem, volt egy olyan hideg januári nap, mikor karantén alatt el kellett menni tüdőszűrőre. Annyira fáztam, hogy megfagytak a lábujjaim, és attól tartottam, le kell vágni őket, sírtam a hidegtől, sírtam attól, miért kellett idáig csúszni, miért nem tarthattam meg az állásomat stb. Akkor nagyon magam alatt voltam, és biztos voltam benne, hogy a pánik is rátett néhány lapáttal.
Vártam, mikor tudunk végre eljutni oda, hogy más dolgok miatt aggódjunk, ne az életünkért. Mert az a hely, az arról szólt. A túlélésről.

2021 elején kerültünk ki a karanténból, egy olyan szobába, ahol látszólag normális „szomszédaink” voltak, de a szoba minősége katasztrofális. Semmi függöny, semmi karnis, semmi növény, egy ősrégi kórházi ágy, elhasznált és „lakott” matraccal. Mert sajnos találkoztam poloskával, szám szerint négy fajtával, amiktől aludni sem lehetett, nemhogy élni. Az első éjszaka után égett a kézfejem, viszketett, és a hintőpor csak ideiglenes megoldás volt, mert nem használt. Négy napig tartott csak ez az őrület, mire a szoc.munkásunknak sikerült kijárnia, hogy egy rendezettebb, „tiszta” szobába kerüljünk. Fun fact: a mosoda fölött volt pont, úgyhogy még a leghidegebb napon se volt annyira hideg, pedig húzott az ablak, és a folyosó elhelyezkedése miatt is szellősnek érződött a hely. De még átköltözés előtt kellett mentőt hívni hozzám, mert nagyon nem tudtam se aludni, se létezni a csípésektől. Nyolc-kilenc ellenszer segített felülről távozni a mérgeknek.
Az ottani napok elején kellett „interjúra” menni, miért is kerültünk a társadalmi létra legaljára. A szoc.munkásunk teljesen meglepődött a történeten, mert nem szoktak családok kerülni oda, főleg úgy, ahogy mi, de látta rajtunk, hogy csak átmeneti „megoldásként” kényszerültünk oda, eszünk ágában sem volt hosszan maradni – amit amúgy sem lehet, ezt sajnos relatíve első kézből tudom. Pár hét, hosszú várólista egy fizetős helyre, ami segít talpra állni a csődből. De ezzel a segítséggel sokan egyáltalán nem élnek.
És ezek a sokak a legnagyobb problémák az ilyen helyeken. Drogosok, alkoholisták, frissen szabadon engedett rabok, kisebbségiek… és a normális emberek száma egy az ezerhez. Próbáltunk magunkban lenni, a legnagyobb hidegben pedig olyan helyeken húztuk meg magunkat, ahol nem zavartunk sok vizet, és inkább azért figyeljenek meg minket, hogy nem csinálunk semmit, minthogy azért nézzenek, hogy csinálunk valamit.
Legnagyobb öröm, hogy nem raboltak ki, nem vesztettük el a telefonjainkat, meg úgy semmit a méltóságunkon kívül. De sokszor néztem a plafont, és gondolkodtam azon, meddig lehet ezt megőrülés nélkül csinálni. Sokszor megkaptam a kérdést, hogy tudtam épp ésszel ezt túlélni? Magam sem tudom. Talán hajtott a tudat, hogy ez csak átmeneti állapot, mert fel lehet állni, csak idő kell hozzá, mert az mindent megold. Jókor kellett lenni jó helyen, és az sem ártott, ha közben tudsz tartalékolni is.
Azt is sokszor megkaptam, hogyhogy nem volt elég a pénz. Úgy nehéz egyáltalán létezni, ha a valóban járó minimális összegű támogatást nem írják ki neked, amiből ehettél volna, mert „nem tartják indokoltnak, mert nem hiányzik kezünk-lábunk, egészségesek vagyunk”. Plusz, a legtöbb munkáltató nem szívesen foglalkoztat olyan személyt, akinek nincs állandó lakcíme, és a szálláshelye egy hajléktalanszálló.
Atyaég, leírtam. Kirázott a hideg, és érzem a fojtó érzést a torkomban miatta, de megfogadtam, hogy szembenézek a félelmeimmel. És csak úgy tudom legyőzni, ha erősebb vagyok nála.
Nem mondom meg, hol van ez a hely, ne is akarjátok tudni. Az biztos, hogy nem egy van, és még „a legjobbat” szánta nekünk a kapcsolattartónk az alapítványból, ami segített rajtunk októberben. Áldom azt a nőt, a mai napig, de nem ő volt a legnagyobb segítőnk. Ő is megmentett minket, így az adóm 1%-a az övék, de akinek szó szerint az életünket köszönhetjük, az az a nő, aki befogadta arra a pár hétre a macskáinkat. Egyszerre mind a hármat. Nem külön-külön.

Azt leszögeztük, hogy a lányok összeszoktak már, nem lett volna egészséges szétválasztani őket. Emiatt ez sokszor kizáró ok volt, de felelősséggel tartozom azokért az életekért, akikhez magamhoz vettem, és ameddig élnek, a lehetőségeimhez képest a legjobbat akarom adni nekik, és akkor az volt a legjobb döntés. Fájt, kegyetlenül fájt, órákig fájt, de így utólag bátran mondom, hogy jó döntést hoztam. Túlélték a telet, melegben voltak, enni kaptak, és nem voltak veszélyben. És ez a tudat is vitt előre, hogy egyszer megint együtt fogok aludni a macskámmal, egy olyan helyen, ahol nem vagyok veszélyben.
Február végén már tudtuk, hogy mi a terv, hogy jutunk vissza a normális életbe. Egy albérlet, mégha csak másfél szobás is, bőven elég arra, hogy felálljunk, és egybe rakjuk az életet, ami egy pillanat alatt tönkrement, és hónapokig tart újjáépíteni. A cicaszitterünk segített ezt az álmot elérni, így mikor aláírtuk a bérleti szerződést 2021. március 10-én, utána percekig kérdeztük egymást Anyuval, hogy ez tényleg velünk történik? Végre vége?
Utána történt az, hogy a segítségnek nem volt vége, hét alatt majdnem mindent visszakaptam, amit a gondok elején elvesztettünk: igaz, hogy használtan, de új hűtő, új mosógép, szekrénysorok, kanapéágy, és a raktárból a dolgaink.

Az első pár hét után persze „a minden csoda három napig tart” érzés is elmúlt, mert utána minden másképp nézett ki. Magamból kiindulva, sokkal megfontoltabb, de elővigyázatosabb is lettem, mármint ami az anyagiakat illeti, és mindig az az első, mikor fizetést kapok, hogy az albérleti díjat félrerakom. Ahhoz akkor sem nyúlok, ha Bloody Mary üldöz. Persze, mivel nem vagyok egyedül (még), ezt könnyű megtenni, de ugyanakkor néha a kétség démona elkezdi mozgatni a hangyákat, hogy jó, jó, de mit csinálok majd, ha odaérek, hogy ezt egyedül csináljam? De ez most nem ez a poszt.

Szóval… egy éve már annak, hogy ismét ember vagyok, és normális körülmények között élek. Ezt is csak azért mertem most már leírni, mert eddig féltem tőle, és ezt a „problémát” nem lehet csak úgy elővenni, mint egy kedvenc könyvet vagy sorozatot. Mindenkinek vannak sötét foltjai az életében, kinek kisebb, kinek nagyobb. Az enyém nagyobb, és igazából még nincs teljesen vége. A borzalmaknak vége van, de egy fontos tényező még folyamatban van, és nem tudok még eleget, hogy ezt jobban kifejtsem.
Ember vagyok, és az a legnagyobb bajom, hogy jaj, elfogyott a tej, ki kell menni a boltba. Vagy jaj, már megint fúrnak a hatodikon. Jaj, már megint égve maradt a villany a konyhában.
Apróságok? Igen. Senki sem veszi ezt addig észre, amíg nem veszti el a lehetőséget, hogy ezen uralkodjon. Mert utána mindent másképp értékel.

Köszönöm, ha elolvastad. Tudom, hosszú, és nem kellett volna leírnom, mert ez túl sötét. De az élet nem rózsaszín, és most már ott tartok, szeretném az élet rózsaszín oldalát látni. Azt hiszem, megérdemlem. Most már tényleg.


Leave a reply
március 11 2022

Egyszerűen nincsenek szavak, hogy ezt kellett átéljétek. Remélem soha többé nem fog ez előfordulni. Vigyázzatok egymásra, vigyázz magadra és légy mindig olyan erős, amilyen most vagy. Túljutottatok már sok nehézségen, ami még erősebbé tett, mint mikor azelőtt voltál, ennyi maradjon meg belőle. :) Szerintem a legtöbben el sem tudjuk képzelni milyen lehetett neked, nektek. Viszont végül minden jól alakult, ez a lényeg. ♥

Comment below