Hy darlings! ♥ \m/

Elég régen volt már normális blogposzt, de úgy éreztem, itt lenne az ideje. Úgyis azt ígértem, hogy nagyjából havi bontásban kapjátok meg az olvasnivalót. Meg így legalább van alkalmam hosszabban is értekezni akármiről, ami éppen örömet okozott, vagy éppen felbosszantott.

Konkrétan miről lesz szó, azt nem lőném le, de inkább olvass tovább, és meglátod :D.

Végre ismét dolgozó ember lettem. Bár meg kell hagyni, nagyon idióta helyzet volt, mikor mentem volna betanulni, de közölték, hogy egy héttel később kell csak mennem, mert addig egy rahedli dolgot kell elintéznem… ^^” kicsit sem volt égő, áh, dehogy, tipikus Amys megmozdulás volt.
De igazából szeretem ezt a melót, és ahol vagyok, az csak szeptember végéig szól, mert igazából máshol fogok dolgozni ugyanilyen délelőttös-délutános felállásban, de ez nekem tökéletes, mert emberibb beosztásom van, és több időm lesz egyáltalán arra, hogy ne éljek úgy, mint egy zombi. Bár minden ilyen két hétig szokott tartani, mire az ember megszokja, de rég volt már váltott műszakom, úgyhogy van még hova visszaszoknom.
Ami viszont idegesít még mindig, hogy mikor kérték, hogy ügyfélkapun keresztül kérjek le erkölcsi bizonyítványt, akkor konkrétan megint azzal szembesültem, hogy érvénytelen a lakcímkártyám. Nem ez volt az első eset, de nagyon remélem, hogy már az utolsó, mert nem lehet így létezni. Már régen kiválthattam volna, ez igaz, DE!
1.) nem tudtam, hogy lejárt, mert mikor nyitottam a bankszámlámat, már szóltak volna, hogy ez érvénytelen
2.) ameddig nem kerültem ki májusban a munkahelyemről, és nem akartam törvényesen az álláskeresési járadékot megigényelni, nem is tudtam róla!
Van ebből elég bajom, meg volt is, de már kezdek egy kicsit aggódni, hogy jövő hét hétfőn felesleges lesz – megint – menni a kormányablakba bejelentéshez folyamodni. Az albérlettel kapcsolatban meg sok mindenről nem beszélhetek.

No comment a magyar egészségügyre

Nemrég volt „szerencsém” megnézni, milyen helyzetben van a magyar egészségügy, és azt kell mondjam, nincs sok pozitív élményem, és tudom, hogy nem lenne szabad az ott dolgozókra szót emelnem, de nem mindenki végzi szívvel-lélekkel a munkáját, mint ahogy azt gondolják. Tudom, hogy vannak olyanok, így ők ezt ne vegyék a szívükre.

Adott az én 70+ nagymamám, aki egy ideje nehezen tud lábra állni, mert fájlalja a jobb térdét. Korábban volt, hogy elesett, legjobb tudomásom szerint már háromszor is, ebből kettő nagyon rövid időn belül volt, és azóta sem szívesen megy annak a Pennynek a környékére. Pár hete már úgy döntöttünk, hogy nézze meg egy orvos, mert nekem mondogatta, hogy lehet, hogy elszakadt egy ínszalag, és attól fáj ennyire. Ha valóban elszakadt volna, akkor annak azért látható jele lett volna.
Hat órán keresztül, lassan merülő telefonnal vártunk a kórházban. Közben láttam egy csomó olyan dolgot, amihez nem lenne elég gyomrom, főleg, hogy láttam egy bácsit, aki segítséget akart kérni, aztán úgy esett össze, hogy valahonnan vérzett. És nem kis tócsát hagyott maga mögött. Nem láttam semmi Vészhelyzetre utaló megmozdulást, hogy úristen, emberélet van veszélyben, lássuk el gyorsan szakszerűen. Még úgy kellett szólni az ott dolgozóknak, hogy ember… jó, sürgősségi osztály, de ezt nem lehet így csinálni, ahogy ott csinálják. Úgyis azt hallottam, hogy ott ölt meg egy beteget a másik, meg valaki kiugrott az ablakon, és úgy halt meg, úgyhogy nem kap tőlem a kórház jó értékelést.
A hatórás várakozás után azt mondta a traumatológus, hogy nincs nagy vész, de ha továbbra is fáj, ortopédia, majd ott meg is műtik. Persze, én meg majd rohanok ilyen állapotok között! Még csak az cseszne be, hogy szegényt megöljék gondatlanságból…

Itthon is sajnos látom rajta, hogy fáj, ha megy, és már kétszer is elesett. Próbálok figyelni rá, felváltva vigyázunk Anyuval rá, de olyan, mint egy rossz gyerek. Nem véletlen hívják az idős kort a második gyerekkornak. És ilyenkor összeszorul a torkom, hogy sok időst magára hagynak, aztán egyedül van… a rokonokat remélem utoléri a karma.

A helyzet áll, miközben nem kéne

Tudom, itt van megint a vírus, és bár sok mindennel nem értek egyet, nem fogok most erről hosszabban beszélni. Viszont, albérlet szempontjából nagyon lehetetlen bármit is találni. Tapasztalatból tudom, hogy nem csökkentek az árak, sőt, inkább emeltek, pont a vírus miatt, mert sokaknak pénzkiesés volt tavasszal, amit így tudnak a legegyszerűbben gyorsan behozni. Ami szerintem gusztustalan, de én is hülye vagyok, hogy ezt csinálom.

Még mindig nem tettem le arról, hogy legyen egy kis lakásom, ami csak az enyém, de jelenleg ez még mindig öngyilkosság. Ha lesz is barátom, és vele lesz egy közös odúnk, biztos, hogy nem azért akarok, hogy biztosítsak még pluszban három gyereknek is helyet. Őket fel is kell nevelni, mert egy gyerek nem olyan, hogy fogod, felrakod a polcra, és elvan magának.
Még mindig szeretem a gyerekeket. Tényleg, kis tündérek mind, de nem nekem való az anyaság.
Pedig májusban már sok mindent elterveztem, hogy mit kellene és hogyan csinálnom, de lehet, hogy nem a jó úton próbálkoztam. Most remélem, a jó úton vagyok a céljaim elérésére, mert nem lehet azt mondani rám, hogy nem mozgatok meg minden követ azért, hogy elérhessem, amit szeretnék. Mégha elsőre nem is úgy sikerül, ahogy elképzeltem.

Amy, tényleg jól vagy?

A blog is közben őszies köntösbe váltott, és bár névnapomon kezdtem el, csak másnapra fejeztem be, mert voltak dolgok, amik nem tetszettek. Meg nem ártott Brandont/Xaviert is a saját témájában hagyni. Nagyon szeretem ezt az évszakot, de próbáltam belecsempészni a Halloweent is, úgyhogy jó október végéig ezt a témát fogjátok látni :D. Nekem nagyon tetszik így. Kicsit olyan én vagyok így.

Ha most megkérdeznétek hogy vagyok, nem tudnék nagyon röviden válaszolni. De pont reggel, a műszakom előtt meghallgattam az alábbi dalt, és találtam egy sort, ami már megint tökéletesen rám illik:

„Egy roncs vagyok én is, hidd el, csak jól tartom magam,-
pedig kihánytam már rég magamból az összes szép szavam.”

Majd később szeretnék a bandáról írni, de az elmúlt napok miatt tényleg úgy érzem magam, mint egy roncs. Lelkileg biztos, testileg meg látszólag semmi bajom. Mert teszek róla, hogy ne látszódjon. De én látom reggelente azt, amit más előtt szégyellek: a bőrbetegségem erősségét, az ősz hajszálaimat… nem beszélve azokról, amiket még mindig nem mertem nyilvánosan felvállalni, mert annyira szégyellem őket.

Igazából lehet, hogy nem is kellene szégyellnem, de amíg engem zavar, addig zavarni is fog. Lehet, hogy kívülről az látszik, hogy mennyire egy magabiztos lány vagyok, de igazából nem. A kedvenc zenéim adnak erőt, hogy túléljem a napokat, és most nem arra gondolok, hogy elmegyek dolgozni. Sokkal komolyabb gondokkal küzdök, de őszintén nyíltan csak a naplómba írtam róla, meg akikben tényleg a végletekig megbízom, ők tudnak róla. Annyit mondtak rá, hogy már régen kellett volna meglépni azt a lépést, de most várnunk kell, hogy mi lesz tovább. Úgyis valamiféle infó lesz róla, de egyelőre nem tudok mondani semmit. Ez a bizonytalanság a mérlegek legnagyobb ellensége.