Főoldal Amy Regények Carrd Galéria Oldal
Mysteries of the Night
Egy csippetnyi blog egy nem átlagos lány tollából.
2019/07/31
Írta: Amy | Hozzászólások: 0 | Kategóriák: 10 pont Albumkritika Lacrimas Profundere

Számlista:

CD1
01. I Knew and Will Forever Know
02. Celestite Woman
03. The Kingdom Solicitude
04. Mother of Doom
05. Father of Fate
06. Like Screams in Empty Halls
07. The Reaper
08. After All Those Infinities
09. A Sip of Multiverse
10. A Sleeping Throne

CD2
01. Breathing Souls
02. Stay
03. After All Those Infinities (Piano Version)
04. Celestite Woman (Piano Version)
05. The Reaper (Piano Version)
06. Mother of Doom (Piano Version)

Ország: Németország
Műfaj: gothic metal
Nyelv: angol
Dalok: 10+6 dal
Hossz: 1:01:06
Borító: 5/5, titokzatos, sokáig nézős
Kiadó: Oblivion
Facebook: https://www.facebook.com/lacrimasprofundereofficial
Összességében:
Megfogadtam, hogy addig nem hallgatom meg, amíg nem kerül a kezembe a box. Sikerült tartanom magam az elhatározáshoz, így aztán 29-e óta nyüstölöm a drágát, egyelőre a bónuszok nélkül. Megpróbálok elfogultság nélkül írni, de nehéz megállni, hogy ne legyen agyonfényezve a lemez. Vagy mondjam úgy, hogy addig fényesítem, míg kivérzik?

12 új dalt kaptunk, ebből 4 zongorával kísért verzió, és már ismertünk belőle hármat. Valamiért a The Kingdom Solicitude alatt éreztem úgy, hogy abban a dalban benne van az egész Lacrimas Profundere munkásság. Valami Chris-korszakból, valami Rob-korszakból, de atyaég, Julian úgy hozza mindkettőt, mintha a közös gyerekük lenne!

Eléggé megtanultam megkülönböztetni a hangszíneket, főleg, ami őket illeti, és ez az első album, hogy csak a hörgéseknél hallom Christ (meg talán a Father of Fate alatt, de csak azért, mert az az utánozhatatlan hangszínt szerintem Julian nem hozta, de lehet, tévedek, és a srácnak aranybánya van a torkában, mert az a hangszín is megy neki), mert a többit Julian elviszi a hátán. Eddig meg volt a zenekarnak az a jó szokása, hogy hol Rob, hol Chris érvényesült a hangjával, itt bőven elég volt rábízni az újoncra.

A sorozat életében először megpróbálok számonként írni valamit az albumról (mert csak):

A nyitó dal, az I Knew and Will Forever Know már elég súlyosan nyitott, talán súlyosabban, mint az elmúlt 10-15 évben született dalok bármelyike, és itt már felfedezhettük, hogy Julian is van olyan hangszínzsonglőr, mint Chris, akinek köszönhetjük a dalszöveget is. Személyszerint a gitárokat nagyon szeretem benne, akaratlanul is léggitárra áll a kezem, és már így az elején megtapasztalhatjuk, hogy a hörgős időszak visszatért.

A Celestite Woman a csoport szerint nagy koncertes kedvenc, így reményeim szerint hallhatom majd én is novemberben. Gyorsabb tempójú, igazi csápolós, headbangelős opus, ami lehetne egy perccel hosszabb, mert így rövidnek érzem.

A The Kingdom Solicitude volt az a dal, aminél úgy éreztem, beleszerettem az albumba. Újra bebizonyították, hogy miért érdemes figyelni rájuk, és nagyon remélem, nemsokára megjön az az áttörés, ami már rájuk fér. A hörgős refrén volt az első, ami a fülembe költözött, és talán ez a leglassabb dal az egész lemezen, mármint hangszerelésileg. Miközben a sorokat írom, hallgatom is a lemezt, és megint elkapott a libabőr.

A Mother of Doom alatt jöttem rá, miért is imádom, ha akármilyen énekes leviszi pince/barlang mélységekbe a hangját. Egyszerűen nem hittem el, hogy létezhet ennyire mély hang. A lemez egyik lassabb tempójú dala, úgyhogy részemről itt nyerte el a Lacrimas az Év albuma 2019-ben díjat.
Meg elgondolkoztam a második versszakban, hogy Chris hogy is gondolhatta azt a 2-3. sort, mert tulajdonképpen gyönyörű bőrbe bújtatott gótikus novella. #ivolunterasatribute
De akárhányszor lement, mindig libabőrös lettem tőle, úgyhogy megint kapott egy kedvencet a végeláthatatlan Lacrimas Love playlistem.

A Father of Fate volt az első, amit hallottunk még márciusban, és az első volt, aminek olvastam a refrénjét, és már akkor is úgy éreztem, hogy ez az album merőben más lesz, mint a 2013-as, vagy tovább megyek, a 2006-os lemezük, ami nekem az etalon.
Ugyanakkor, szerintem ez a lemez egyetlen dala, amiben Christ halljuk, és nem Juliant. Vagy az utóbbinak tényleg van egy aranybánya a torkában, és képes azt a hangszínt hozni.

A Like Screams in Empty Halls a karmazsin robbanás, mármint ami a videót illeti, és ezt hallhattuk másodjára, valamint ismét hallhattuk Juliant akcióban. Funfact, még a klipet is ő rendezte. Valamint ez volt az a dal, aminél felfedeztem egy érdekes hasonlóságot, és azóta sem tudtam megfejteni, mire emlékeztet. Valamikor egy korábbi dalukra, még a 2000-es évek elejéről, de mikor hallgattam azokat a lemezeket, nem jöttem rá.

A The Reaper az egyetlen, amit erre az albumra Julian írt (egyelőre), és ez volt az első, amit így dalismeret hiányában a legérdekesebbnek találtam. Valamiért az egyik versszakot simán egy rövid-tömör gótikus novella leírásának éreztem, és én hülye akaratlanul is egy vámpírt raktam oda maga a kaszás helyett, de ez már az én fantáziám. Megártott a lemez az 50. lejátszás után, na. Az előző három videó után én ennek adnék egy esélyt, hogy videó szülessen belőle.

Az After All Those Infinities az album legrövidebb dala, és szerintem a leggyorsabb is. nagyon szeretnék róla írni, de hibákat egyedül a hosszában találnék, másban nem. Mellékesen, itt is lehet egyszerre hallani Christ és Juliant, mégha nagyon hörgős rész nincs is benne.

A Sip of Multiverse a másik lassabb dal, bár nem annyira lassú, mint a Mother of Doom. Igenis kellenek balladák egy metal albumra, és ezt a megtisztelő címet pont ez kapta meg.

Az A Sleeping Throne a szövege alapján valamiért egy véget jutatott eszembe, holott abszolút nincs vége, sőt. Valamiért az jutott eszembe, hogy elértük az univerzum végét, ahol a megfáradt utazó találkozhat az uralkodóval, aki ugyan látja a lehetőséget, hogy elhagyhatja a magányos birodalmát, mégsem megy. Tessék, szinopszis. El tudnám ezt is képzelni egy videóban, akár animációsan, akár imidzsklipként, akár a fent leírt egysoros történettel.

~ * * * ~

Azóta sikerült megszereznem a lemez bónusz CD-jét is, mivel nem vagyok hajlandó karcoltatni őket, ezért update verzióban itt vannak a gondolataim a többi dalról.

Először még egyáltalán nem tetszett a Breathing Souls. Talán azért, mert szokatlan volt két olyan hangot egy általam nagyra tartott zenekarban hallani, amik önmagukban is megállják a helyét. Viszont ahogy láttam, hamarosan ebből lesz egy lyric videó, csak egy teaser van kint.
Minél többször hallgatom, annál jobban tetszik egyébként.

A Stay-ben van egy hidegrázós rész, és azon kaptam magam, hogy emelem a létező kalapom Christopher előtt. Hogy lehet ennyire pincemélységekbe vinni egy hangot? Libabőr, akárhányszor csak arra koncentrálok.

Az After All Those Infinities (Piano Version) szintén elkapott egy nem evilági érzés, mintha eltévedtem volna egy bolygón, aztán ez lenne a hívódal, hogy fedezzem fel a vidéket. Persze, a megszokott színárnyalatokban, mert valahol van egy vörös óriás.

A Celestite Woman (Piano Version) volt az első érzésem, hogy valahol teljesen más világban járok, mert mintha nem őket hallottam volna. Pedig igazán remek dalról van szó, és nem csak zongorára alapul, vonós hangszerek is kaptak benne szerepet.

A The Reaper (Piano Version)-nél volt az az érzésem, hogyha csak simán hallhatnánk ezzel a kísérettel Julian hangját, akkor olyan tökéletes balladát kapnánk, hogy bőven elég lenne erre egy videót forgatni. Még mindig megvan egy esetleges kliphez a szinopszisom.

A Mother of Doom (Piano Version) ugyanolyan szép, mint a rendes verziója, de néha kísértetiesen az a gondolat jár a fejemben, hogy a srácok nem csak az ősrobbanásnak jártak utána, hanem bizony Trónok harcát is néztek. De komolyan. Szinte OST, de mégsem.

Egyetlen dolog van, ami zavart engem: a lemez rövidsége. Hogy képzelték azt, hogy ideadnak 3 évi várakozás után 10 dalt, ami nincs 3/4 óra? Értem én, annak idején Rob Zombie mondta, hogy szerinte az emberek többségének csak kb. fél órája van zenét hallgatni, de ez akkor is nonszensz. Nem várok 50-60 perces albumot, csak a 39 perc nekem rövidnek érződik 🙁 Többet szeretnék ebből a varázslatból! Nem tudnak miért a szomszédok bekopogni, hogy vegyem halkabbra!
A bónusz lemezzel már elégedett vagyok a hosszával, de nem leszek telhetetlen, így is kitettek magukért. November, pls come asap!

Kedvenc dal: The Kingdom Solicitude, Mother of Doom, The Reaper

Kiemelkedik a többi közül:
I Knew and Will Forever Know, Celestite Woman, Father of Fate, Like Screams in Empty Halls

Pontszám: 10/10 pont


Alább tudsz üzenetet hagyni.