Tudom, sok idő kimaradt, de legalább volt ideje a zenészeknek új anyagokat kiadni a kezükből, így én is tudtam miből válogatni. A zenékben annyi a közös, hogy valamilyen metalra végződik, különben igazából változatos a műfaj. Van itt sympho, Neue Deutsche Härte, melodeath, meg amit akartok.

Delain: Masters of Destiny

Bár az ezt megelőző albumukat nem éreztem annyira magaménak, ezzel idáig úgy néz ki, a hollandok telibetalálták a szívemet. Kicsit magasabb ugyan Charlotte hangja, de az pont kiemelkedő. Eddig is az ő különleges hangja miatt szerettem annyira a Delaint, így még különlegesebb. Plusz, olyan gyönyörű ez a nő így szöszin. Mint valami istennő.

Beast in Black: Die by the Blade

Kicsit próbáltam úgy gondolni erre a dalra, mintha nem is létezne az első lemez, és kíváncsi voltam, megjött-e az a varázs, ami annak idején a Blind and Frozen-nel. Ugyanakkor, féltem is, mert az az album nagy kedvencemmé lett az utóbbi időben, így nem akartam padlót fogni azzal, hogy csalódok a hangzásban. Nos, nem csalódtam. Kicsit olyan Judas Priest-utóíz van bennem a dalt hallva, meg Yannis is kezd egy kicsit hasonlítani Rob Halfordra. Bár nem üti meg a Blind and Frozen szintjét, erős dobogós lesz, ha végre jövő hónapban meghallgatom egyben a lemezt.

Amaranthe: Dream

Mostanában hullámzó a viszonyom a csapattal, pedig Elize hangja legalább olyan angyali, mint Sharoné, de azért na… próbálom megérteni, Elize miért a testvével akarja eladni a zenét, miért nem azzal a csodálatos hangjával, amivel rendelkezik. Vagy talán ő is érezte, hogy a negyedik lemez nem ütött akkorát, mint várták, és muszáj volt valamivel eladni? Sose tudjuk meg, ez is csak egy saját teória, ne vegyétek komolyan. Ez a dal se okozott akkora katarzist, mint mikor meghallgattam anno az Exhale c. dalukat.

Within Temptation: Raise Your Banner (feat. Anders Fridén)

Annyira, de annyira ismerős valahonnan a dal első pár másodperce! Csak hirtelen megmondani nem tudom, melyik dalukban hallottam már ezt. Abban biztos vagyok, hogy tőlük, de abban már nem, hogy melyikben. Na, ilyen az élet :D. Kicsit nekem idegen terület ez a sci-fi téma, mégha néha azon is csodálkozom, hogy Sharon milyen kortalan. Még a hangja se változott sokat, pedig nem ez az első lemezük.

At the Gates: The Mirror Black (feat. Rob Miller)

Mikor elsőre megnéztem a klipet, elgondolkodtam, hogy miért olyan jó. Igen, sötét, komor, morbid, nagyon színtelen, de pont ez benne a jó. Valahogy annyira megmozgatta a fantáziámat, hogy egyszerűen nem bírok szabadulni a látott képektől azóta. Még nagyon a hó közepének elején láttam, de annyira szöget ütött a fejembe, hogy kétnaponta megnézem. Kicsit óvatosan, mert a komorsága miatt lehúz egy kicsit.

Powerwolf: Where the Wild Wolves Have Gone

Ezt a dalt valamiért sose kedveltem, pedig alapjáraton szeretem a banda balladáit, de ez eddig sose jött át annyira. Lehet azért, mert nem a lemez végén van, hanem a közepén, kicsit megtörve az eddigi hagyományokat, de annyi baj legyen. Az ilyen színfalak mögötti videókat amúgy is szeretem, így egy kicsit bepillantást nyerhetünk, miért is jó ez a banda. Azóta elkönyveltem, hogy valamelyikük sminkjét megpróbálom lemásolni, bár idén Halloweenra már vannak terveim.

Oomph!: Tausend Mann Und Ein Befehl

Nagyon sok német nyelvű zenét kezdtem el hallgatni decemberi szabad óráimban, de aztán egyik nap automatikus lejátszásként következett tőlük egy dal, amire aztán felkaptam a fejem. Tudtam, hogy a Rammsteinhez hasonló zenekarok száma magas (mégha igazából EZ a csapat inspirálta a Rammsteint, de mindegy), kötelező ez a hangszín (vagy a mélyebb), egyszerűen nem ez fogott meg. Van valami az industrial vonalban, amire azt mondom, hogy ez kell nekem, csókolom.