Tudom, háttal nem kezdünk mondatot, de ezt most muszáj volt. Végre túl vagyok a karácsonyon, melót is túléltem, koncertmásnaposságot is túléltem, erre olyan dologgal találkoztam, amivel eddig még eddigi éveim alatt sose: ízületi gyulladással.

Fogalmam sincs, hogy keletkezhetett. A koncertet elvből kizárom, mert egyetlen egy napot fájt csak a nyakam, az is hétfőn volt, de szedtem rá gyógyszert. A fájdalom azonban maradt, a derekam egyik pontján. Ráfogtam először arra, hogy nagylány vagyok, volt már ilyen, de az el is múlt azzal együtt, most viszont itt maradt. A háziorvosom szabadságon van, így öcsém orvosa vett fel, bár nem örültem a táppénznek, iszonyatosan csalódott vagyok, hogy ilyen jellegű problémáim vannak. Egyszerűen szeretek ott lenni, jó ott dolgozni, szeretek is bent mindenkit, és nem akarok kimaradni.
Már viccesen lumbágónak hívom a hátfájásomat, mire kiderült, hogy a tünetek alapján az is. Ha járkálok, akkor a fájdalom felkúszik a gerincem mentén a lapockáim közé, és leülni, lehajolni is nehéz. Konkrétan majdnem sírógörcsöt kaptam, mikor megláttam a lépcsőket.
A lépcsőkkel most úgyis jó barátságot ápolok, olyan szép kerek fenekem lett 21 nap alatt, hogy csak rávaló nadrágot kell majd lelnem jövőre.

Öröm az ürömben, van időm még több rovatot hozni a blogra, és van időm befejezni a könyveket. Úgyis FTT-maratont akartam tartani, hogy az elejétől olvasom a 14. kötetig, de először még Vladdal randizom egyet.