Igazából egy ilyen lelki szemetesvödrös poszttal már nagyon régóta készültem, mert bár túl vagyok a 22 napos sokkon nagyjából, mégis van pár dolog, amit nem tisztáztam le magamban.

Próbálok majd időrendben írni, ahogy megéltem őket, de a végére levontam a konklúziót, aztán úgy zárom soraimat.

Kezdjük azzal, hogy pont május végén kezdődött az életemnek az a szakasza, mikor elindultam a lejtőn, és ugyanazon a napon közölte számomra minden idők legjobb zenekara, hogy Rob kiválik. Akkor úgy éreztem, hogy összeesküdtek ellenem fent, hogy kimondottan rossz legyen nekem – de ez baromság volt már akkor is.

Azóta kiderült, hogy Oliver mellől mindenki megy, Tony is, az ikrek is. Olvasgattam a legnagyobb orosz fórumon a hozzászólásokat, és már nem tudom, igazából mire kellene gondolnom, mert megoszlanak a vélemények.
Fájt, hogy széthullott ez az ütős formáció? Naná.
Jó lenne többet tudni egyesével a kiválás okáról? Naná.
Örülök, hogy visszajött Daniel? Naná.
Örülök, hogy visszajött Dominik? Naná.
Méltán nevezem őket a továbbiakban is a legjobb zenekarnak a szívemben? Naná.
25 éves a banda idén, 12. lemezük érkezik novemberben. Nem tudom, mi lesz azokkal a dalokkal, amiket még Rob írt, de ahogy olvastam Oliver szavaiból, nem nagyon lesz a Hope is Here. Annyi kérdésem van, de inkább hallanám az ő szájából a válaszokat, mintsem mindenféle újságíró szavain keresztül. Tudjátok, szabad sajtó, azt írsz, amit akarsz.

Viszont elfogadtam Juliant, teljes mértékben. Hallhattam, hogy tényleg hasonlít a hangja Christopherére. Igaz, hogy nehéz lesz most egy darabig azt a 4 LP Vitacca Era albumot előszednem ugyanakkora lelkesedéssel, de csak túl kell ezen jutnom. Leginkább lelkileg.

Júniusban rengeteget sírtam. De annyit, hogy szerintem kiszáradt a könnycsatornám. Ok nélkül kaptam bántalmazásokat, még ismerősöktől is. Mégse érzem azt úgy, hogy nekem ezt szégyellni kellene. Sőt, inkább azért mondom el, hogy mások is lássák, túl lehet jutni ezen a borzalmas helyzeten, ha az ember tényleg akarja. Tényleg érzem, hogy megvolt az a 180 fokos változás, és úgy érzem, sok mindenre képes vagyok. Még jobban is, mint mikor albérletet kerestem egy hét alatt, sikertelenül.
Van azonban valami, ami miatt még mindig aggódok: írtam, hogy ismerősök is a lelkembe gázoltak, és hogy megértik-e valaha, hogy nekem egy életet kell újra kezdenem, amit külső befolyások miatt nem tudtam úgy megtenni, ahogy azt mindenki elvárja.
Nem várom el mindenkitől, hogy megértse ezeket. Azt se kívánom, hogy élje át, mert nem vagyok egy szemétláda, mint amilyennek be akartak páran állítani.

De pár dolgot mindenkinek tudnia kell, akinek elvárásai vannak felém:
» Nem nyaraltam 22 napig.
» Nem szabadságon voltam, hogy vissza kelljen rázódnom a munka medrébe.
» Nem fogok jó darabig szabad ég alatt aludni. Se kempingezni.
» Nem fogok mosolyogni a Déli-pályaudvar, vagy az Árkád környékén.
» Nem szabad azért ujjal mutogatni rám, mert nem vet fel a pénz, és nem élek külön a családomtól, akiknek szüksége van rám.
» Nem szabad azért hibáztatni, amiről igazából nem tehetek.

Számtalanszor elmentem már az a hely mellett, és bár először be kellett vonulnom egy vécéfülkébe sírni, de úgy éreztem, hogy legyőztem. Ahogy azt hajtogattam magamban, lassan tudatosult bennem, hogy tényleg. És ez már fél siker. Ma már el tudok menni ott, hogy mosolygok, mert győztem.

Ami még jelentős változás az életemben, hogy elkezdtem nyitni az ellenkező nem felé. Mit veszíthetek, túléltem a legrosszabbat, értitek. Nem mondom, hogy minden sikeres volt, de pár dolgot megjegyeztem magamnak (igen, megint felsorolás jön):
» Könnyebb élőben beszélgetni emberekkel, mint írásban, bár van, akivel írásban is jól vagyunk.
» Óvatos vagyok azokkal, akik egyből a szexszel nyitnak.
» Nem hagyom, hogy ők irányítsanak.
» Hiába tudják a történetem, sokakat nem érdekel. Nem azért mondom el, hogy megsajnáljanak, hanem csakhogy tudják, néha miért nem engedhetek meg magamnak dolgokat.
» Estem pofára úgy, hogy az illető elment előttem, pedig előtte napokig beszélgettünk.
» Nekem kínos valakinek azt mondani, hogy nem az esetem, mikor látom, hogy nagyon nyomul.
» Nekem se szabad nyomulnom, mert az ijesztő mindkettőnkre nézve.
» Mindenki egyenlő eséllyel indul, aztán az égiek eldöntik, szükségem van-e még rá az életem további napjain.
» Ne hangoztassam, hogy miket írok, mert levakarhatatlanok lesznek.
» Sajnos a mai napig nézem, ki hogy ír. Vesszőparipám. Elgépelések oké, de ha folyamatosan helytelenül ír, az már megkongatja a vészharangot.
» Elviccelem, ha bármilyen testi adottságom szóba kerül, bár ez engem nem dob fel, sőt.
» Megfogadtam, hogy nem iszok, de ez nehéz úgy, ha felheccelnek.
» Találkoztam roppant intelligensekkel is, aztán velük elég jó barátság kezd kialakulni.
» Sajnos olyannal is, akivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni, de azt hiszi, oltár elé fog vezetni. És ez nem romantikus, ez inkább kínos, kétheti beszélgetés után.
Egy ideje feladtam. Túl görcsösen akartam találni valakit ennyi idő után, úgyhogy ráhagytam az égiekre. Ha köztük van, aki nekem kell, látni fogom azt a jelet, hogy jól tettem, hogy az életembe fogadtam.

Az írással egyébként hullámzó most minden. Néha oldalakat írok tele, néha épphogy két sort. Néha úgy érzem, hogy jó lenne, ha ezt mindenki ismerné, néha meg nem akarom a gyerekeket kiengedni a kezeimből. Sose leszek teljesen elégedett a sztorikkal, de legalább azt tudhassam visszaadni, amit magam előtt látok.
Igazából megkötéseim sose voltak; írok, ahogy jön. Van egy elképzelésem, és megpróbálom azt leírni. Néha egy-egy mondat köré építek. Varázsütésre mai napig nem megy teljesen. Néha nem úgy adom át, ahogy azt a karakter megélné. Pontosan emiatt nem hiszem, hogy hamar tudnék újra közösben írni valakivel.
Jelenleg a Before the Dawn újraalkotásán dolgozom, hiszen megígértem, hogy jobbá teszem. Valahogy úgy érzem, hogy a Lacrimas Profundere a lehető legmélyebb nyomokat hagyta rajta, és nem is állíthatnék nagyobb piedesztált, minthogy a végén az összes közreműködő zenésznek megköszönöm, hogy az agyamat beindították (SILPP in action).
A Pamandás sztori két legnagyobb rajongójának meg üzenem, hogy rövidesen a nagyúr is sorra kerül, mert végre megint beférkőzött Mr. Muscle az agyamba… mondjuk, lehet azért, mert jelenleg a telefonom háttérképe.

Hogy vagyok valójában?
Kétségbe vagyok esve, mert rengeteg az elvárás, és nem tudok mindnek megfelelni. Néha az igazság túl kockázatos, és őszintén szólva… és nem tudom, mi tévő legyek.