Készítők: Killmonday Games
Megjelent: 2015. augusztus 27.
Stílus: point-and-click, puzzle, kaland
Mód: egyjátékos
Hát gyerekek… *nagy sóhajtás*. Én sok játékot láttam már életemben, kezdve a kicsiknek valókon át a nagy überbrutálig. Mikor elég csak kiskacsákat színezni, vagy az elég, ha egy űrbázison 2350-ben szétlősz egy rakás mutáns emberi hibridet. Az előbbiből kinőttem, az utóbbi pedig nem az én világom.
Az alábbi point-and-clickről már nemrég beszéltem, de ekkora vizuális sokkra nem voltam felkészülve, és most ezt jó értelemben mondtam mégis. Bővebben a Bővebben után.
Történet szerint Fran szüleit brutálisan meggyilkolja valami, Fran pedig 10 évesen az elmegyógyintézetbe kerül. A történet nekem eddig naaagyon Alice-es, de haladjunk tovább. Egy piros pirula segítségével látja mindazt a morbid világot, amivel ugyanolyan kedvesen beszél, mint másokkal. Még a kis harisnyája is fekete-fehér csíkos, mint Alice-nek, de szerintem próbáljam meg innentől különvegyíteni.
Az első részben ki kell jutni az elmegyógyból, de hát nem egyszerű ez. Az őr elmebeteg, az idős ápolónő beférne egy gonosz mostohának, és szegény Fran csak a cicáját akarja, mivel szegénynek ő maradt az egyetlen családja. Itt azért kicsit összeszorult a szívem, mivel nekem is fekete cicám van, és Lili olyan, mintha a gyerekem lenne. Nagy nehezen aztán kijutottam a labirintusig, de nem volt egyszerű. Kevés játéktól ráz ki a hideg, ez az egyik.
Másodjára már az erdőben kellett mászkálnom, egyszerre a rendes és a rémálom világban, már itt személy szerint kezdett összemosódni az egész.
A harmadik rész egy az egyben Alice-referencia. Minden játékos, babás, aztán bumm, hirtelen beüt a horror. Ezt a részt én nagyon ijesztőnek tartottam. És a kétfejű ikerlányok csak engem emlékeztettek a Ragyogásban az ikrekre? A rituálé, ami végül is pont az ellenkezője volt az ikrek tervezettjének visszakaptam a cicát, és mehettünk is tovább, már csak nincs messze az otthon… mondod ezt addig, amíg egy sötét hídon nem kell átmenned, és egy bikafejű izé üldöz.
Vicces dolog egy macskaként élni, főleg, ha a gazdád keresed. A szívem szakad meg ilyenkor, de nem akartam megállni, különben egész életemben bántam volna, hogy így hagytam ennyiben, csak mert az érzéseim a saját macskám felé túlerősödtek. Szóval, hajrá Mr. Midnight, én veled tartok!
Mennyire kell elborult agyúnak lenni, hogy az ember egy 10 éves gyerek elméjében egy fának lássa magát? És hogy egy répa jöjjön támadni? Komolyan, este ne agyalj ilyeneken.
Aztán, mire kijutottam ebből a cukorkamámorból, jön Itward, aki egy az egyben egy halott Kalapos benyomását keltette bennem (nem tudok elszakadni az Alice-referenciától, sorry). És emellett azt mondta, hogy ő a legjobb barátja Frannak. Na persze. Valami sunyiság van itt. Már az is bizarr volt, hogy egy rakétával kell hazajutniuk, aztán egy pillanatra megijedtem, mikor fogta a cicust, és kivitte, mert megijedt egy mechanikus nyúltól, és közben csak a szülinapját tervezték. Teaparty in Wonderland, my friends.
De a leszállást az árnyékok szabotálják, mert miért is ne? Egyébként tetszett ez a sötét és világos oldal harca, még akkor is, ha szerintem nem vízzel kell lemosni, de mindegy.
Landolás után aztán agyfaszt kaptam, de szó szerint. Jön a doki, elviszi Frant, szegény cicust meg otthagyja a házban. Meg az anyádat >.< Aztán sok minden kiderül a kocsiban való beszélgetés alatt. Az ikreket tényleg összevarrta egy doki, aztán mikor meghaltak egy kút mélyére lettek dobva, és Edwardról hadováltak. Nem szabadott volna annyi Alkonyatot nézni, mondtam én. De hát az Itward – közli erre Fran. És ott van Remor, az a kecskefejű démon, aki szerintem szintén valami emberi személy, csak jól fel lett ruházva természetfelettivel. Bár azon is kiakadtam, hogy a doki a kislányt elvitte a házából a temetőbe, hogy ássuk már ki a szüleit, mert akkor mindketten igazságot kapnak. Itt már kezdett a játék számomra túlmenni a normalitás határán. De ott nem találtunk semmit. Mennénk vissza, Remor eltünteti a sötétség kezébe a dokit (ezen még most is röhögök X’D), aztán bumm… ott találom ágyhoz kötve magunkat, a nagynénénk meg közli, hogy hát bizony Mr. Midnight ölte meg a szüleimet. Na persze, biztos tigrissé vált a cicus, tényleg.
A legmeglepőbb az egészben, hogy egy fiatalabb Fran szabadított ki, aztán találtam a szekrényben egy képet közösen Alice-szel. Kész, végem van. Fogta a készítőcsapat Lewis Carroll ötletét, és még jobban kiforgatták, mint American McGee. Köszönöm szépen! Neked is Vic, mert ajánlottad nekem ezt a játékot, tényleg imádom 😀
Aztán találtam egy ROBERTO-t (ez a név üldöz engem), aki közölte, hogy akit fel kell ébreszteni, nem más, mint a sötétség anyja, Mabuka, Remor az ő fia, meg amúgy mindenkié, aki az Ötödik Valóságban született. Tehát az összes fekete bizbaz, aki gonosz. Jól van, értelek én Roberto, hagyj most békén, meg kell találnom a cicámat.
Mabuka meg igazából nem tud semmit, de nem mondta el, miért kellett Fran szüleit megölni. A nagynénje azonban igen, mert hát útban voltak, és próbálták szegény, játék végére már 11 éves kislányt manipulálni, hogy hát ő ölte meg a szüleit. Elég morbid dolog ez, mit ne mondjak…
A végén viszont hatalmas csalódtam. Az idős doki meg a nagynénje valami kutatáshoz akarták felhasználni Fran agyát, és szerintem sikerült, tekintve attól, hogy ezt elérték azzal a vörös bogyóval, amit szegénynek szednie kellett. Remélem a nagynénje jó sokat szenvedett… csoda, hogy ezért még egy állatvédő sem akadt ki.
De összeségében ajánlom, mert egyrészt, rendhagyó a műfajában, és érdemes rá szánni egy délutánt. Erős idegzet se árt mellé, mert én elég sűrűn anyáztam. A játék egy hatalmas érzelmi hullámvasút, én mindig majdnem sírtam, mikor Fran megölelte a cicáját, de a végén már szinte némán üvöltöttem a monitornak, hogy ez nem lehet igaz… szóval, jha, nézzétek meg ti is.
Grafika: 10/10 – hello, Mr. Burton!
Teljesítmény: 10/10 – először furcsa volt a kicsi miniatűr ablak, de meg lehet szokni.
Történet: 10/10 – extrémübermetálbrutál, de mindenkinek ajánlom, aki bírja az ilyen agyturkászos sztorikat.