Egy nagy lusta dög vagyok, ami abban is nyilvánul meg, hogy szívesen napolok el dolgokat. Változó időszakjaimban feltört, hogy igenis változtatni fogok rajta, aztán a lassú változás miatt mindig abbahagytam, és mindig találtam kifogást, miért is ne tegyem. Azonban a kifogásokon túl mutattak olyan problémák is, amiknek köszönhetem azt, hogy kiskorom óta felszaladtak a kilók: a hormonok.

A hormonok rohadt nagy ellenségek, és mára lehet őket kezelni. Eltüntetni nem, de kezelni igen. Látom, hogy hat a gyógyszer, és tudom, hogy ez majd akkor fog menni jobban, ha a kilók is leindulnak. A centik csodálatos módon mennek le, hétről hétre egyre több, és én vagyok a legboldogabb, mert megtanultam értékelni a kis dolgokat az életben.

A fenti mondat egy hatalmas nagy löket, mivel akárhányszor érzem, hogy elfáradok, legalább háromszor elmondom magamnak, hogy never give up, és mintha valaki kicserélne bennem egy elemet, újra tudom folytatni. Ma észre sem vettem, de úgy lement másfél óra, hogy arra kaptam fel a fejem, hogy viszik le a kutyát. A jogginggal még mindig nem barátkoztam meg, és nem is fogok. Nem elég, hogy a bélés rám tapad, hátráltat néhány mozdulatban, és ilyenkor jó nagyanyó módjára húzogatom a nadrágom. De imádom az érzést, amit edzés végén érzek, és mindig újra akarom érezni.