Lilikével a kapcsolatom 2011. júliusában indult, amikor örökbe fogadhattam ezt a kis fekete szépséget.

Pici lányomat először 4 hetes korában láttam egy képen, és már akkor meg tudtam volna zabálni. Pont a tenyeremben fért el. Mikor átvettem, alig mertem megfogni, mert életemben akkor először volt kezemben kiscica. Egyből a szívem fölé tettem, mivel szegényem árva cica, hadd érezze a törődést. Az egyik buszos még fel is ajánlott még egyet mellé, de mondtam, nekem csak ez a pici lány kellett. Olyan kis cérnavékony hangocskája volt, hogy jaj *-*. Buszon nem volt ülőhely, így álltam, és annyira meg volt riadva a kicsim, hogy nem győztem nyugtatgatni. Akárhányszor az ágyamra kerül a Jackes táskám, azonnal odafekszik. Emlékszik a kicsikém, hogy azzal hoztam haza.

Lili még csak két napja volt nálam.

Lili nagyon hamar hozzám szokott, csak én nem a korán keléshez :). Az első sulis napokon nem mertem magára hagyni, de egész jól viselte. Az első szilvesztert viszont külön töltöttük, és mikor hazamentem újév után, mesélték, hogy Lili be sem jött a szobánkba, nem aludt az ágyban, és mindig felnézett, hogy a gépnél vagyok-e. Kötődünk egymáshoz, ilyen meg olyan módon, ezt le sem tagadhatnám. Mindig elsőként van ajtónál, ha hazaérek, és mindig kapok extra dagasztást reggel meg este. És csak nekem tűri meg, hogy a farkincáját húzogassam anélkül, hogy lecsapna, vagy Buddy Valastro hangját utánozná.