Olvasom a Hammerworldöt, mert hát miért ne, és ebbe futottam. Persze, megint belepofázok, mert why not? Kicsivel jobban ismerem a Lacrimas munkásságát, és szerencsére tudom, mikor kezdtek el felemelkedni a szakmában. Ahogy azt is, hogy a HIM mikor kezdett lejtmenetbe…

Lacrimas Profundere: Antiadore (Napalm/HMP)

„Dupla jubileumot ünnepel idén a német gót metal veterán LP: A zenekar húsz éve alakult, az Antiadore pedig a tizedik lemezük. A gitáros Oliver Nikolas Schmid (mert NINCS t a nevük végén -.-) vezette csapat sosem ért el olyan kultikus státuszt, mint a HIM, vagy a Type o Negative. (Én mondtam Oli, hogy tegyél le a közös turnéról a HIM-mel… ti úgyis jobb lemezt csináltatok, mint Villéék…) Ők inkább a bánatmetal második vonalához tartoznak, azon bandák sorába, akik folyamatosan, megbízható szinten munkálkodnak, de igazán kiemelkedő alkotásoknak csak a korai lemezeik némelyikét tekinthetjük (Tény, a Memorandum egy remekmű, de én az Antiadore-t is ugyanúgy szeretem!). Talán az is az oka ennek, hogy a 2000-es évek közepe óta Oliver mellett minden tag lecserélődött.

A Lacrimas a gót vonalon valahol a HIM uralta bánatos, magába forduló, önmarcangoló love metal és a Poisonblack fémjelezte karcosabb, morcosabb irányvonala metszéspontjában helyezkedik el, (nem azért, de a HIM harmatgyenge lemezt csinált, és a Lacrimas sokkal közelebb van a 69 Eyeshoz, mint a Poisonblackhez… és a HIM az már nem love metal, de egészségedre.) ezen a korongon azért mégis inkább a metalos oldal domborodik ki (hát még jó… mivel metalt játszanak). A gitárok többször is vastagon megdörrennek, és Rob Vitacca énekében is van erő, dinamika (tud ő, hallottad már a Gothkillert például?). A számomra hosszú távon fárasztó, de a műfajra sajnos túlságosan is jellemező negédes nyafogást alig veszi elő. (Antiadore… nem nyafoghat…)

Az Antiadore első három tételét hallva azt gondoltam, hogy visszatérnek a régi szép napok a rajongók számára (vissza is tértek!). A refrénközpontú My Release in Pain akár Poisonblack vagy Charon is lehetne (Ville meg JP biztos nem így írta volna, és pont. Azért is, mert a PB tök más zenét csinál, a Charon meg már nem létezik), van húzása, lendülete, remek dal, annyira metal, hogy még hörgő-károgó extrém énekkel is színezik, de a szinti témát is meg kell dicsérni (csókoltatjuk Christophert érte ^^.)

Az ipari hatásokat is mutató címadó úgy indul, mint egy begyorsított Nevergreen nóta, de annyira azért nem komor. Jól ellenpontozzák egymást a feszes riffek és az ultra melódikus énekdallamok (mert a kettő együtt jól szól… feltűnt? Haters gonna hate, but I LOVE them both!). A lemez legjobb dala egyértelműen ez. A What I’m Not középtempója mögött misztikus pillanatok rejtőznek, a nótát végigkísérő, a finoman megbűvölő gitárjáték jelent extrát, valamint a fejbólogatásra ingerlő riffek.

Eddig tehát hibátlan a korong, viszont van még 9 tétel, amelyek nívója zömében messze van az említettektől (te, a Still in Need messzemenően van olyan jó, mint az And God’s Ocean 2008-ból!). Az egyetlen kivétel a The 69 Eyes vámpíros atmoszféráját idéző, goth n roll szerzemény, a Dead to Me (Rob írta, nem csoda… és VÉGRE, eltaláltál egy jelzőt, ugyanis több a 69 Eyes hatás, mint PB/HIM/Charon…). A többi inkább vállalható, jó minőségű iparos munka, melyekben itt-ott fel-felbukkan egy-egy jobb momentum, de már képtelen úgy magukra fordítani a figyelmet, hogy azt érezzem: újra meg kell hallgatnom őket (csak nálad…).
A LP az Antiadore-ral azt hozta, amit vártunk (szerintem azt, amit nem vártunk): a gót stílus különböző oldalhajtásaiból szemezgető albumot, váltakozó színvonalú szerzeményekkel (-.-„). Ezekben a gótikus metalban igen ínségesnek tekinthető időkben azonban ennek is örülnünk kell.

7/10
F.L.”

Hát, nem tudom. Én nem vagyok kritikus, ha tehetném, kitanulnám, de szerintem tényleg érződik, hogy 20 év alatt sokat fejlődtek, és olyan lemezt raktak le, amit nem vártam. Számomra legalábbis mindig egy nagy kérdés, hogy Chris visszajön-e vokálos/szövegíró szereplőként. És idáig mindig. És én nagyon boldog vagyok legalábbis, hogy Rob ismét írt jópár szöveget az albumhoz. Lássuk be, míg a HIM-ben egy ember írja a szövegeket, itt ketten, és a két hatás mégiscsak nagyobb erővel szól… de mondom, se nem elfogult nem vagyok, se nem kritikus. Egyszerűen jobbnak érzem az Antiadore-t, mint a Tears on Tape-t *és felkészült, hogy a fél HIM-tábor leszúrja ezért*.

Ja, és íme a Gothkiller. Számomra egy bizonyíték, hogy Rob hangja mindenhol megállja a helyét: